2014. június 20-ra virradó éjjel, épp egy évvel azt követően, hogy az a faarc rámszáradt, mint gyáva sperma a bőrre, porcukrosan, álmodtam valami nagyon rondát, szégyellem is magam érte, főleg mert aztán verssé gyúrtam, holott akkor már vagy két éve egyáltalán nem írtam verset, és bár nem szerepelt benne „csúnya” szó, az egész annyira ocsmány volt, mintha megtaláltam volna újra a világ legfertelmesebb mondatát — a verset persze töröltem, azóta természetesen elfelejtettem az álmot is, épp elég baj, hogy nyoma maradt mindennek most, hogy leírtam.
A férfi, akit megfogadott, a stráfszekér előtt, a befogott ló mellett várta szürkületkor. Visnyainak hívták és éppen nem volt jó kedvében, úgyhogy mikor Csúszó megérkezett, kezében gombócba egybegyűrt zsákokkal, nekiesett mindjárt. Na, csakhogy, mondta, Elég baj nekem ez a sötétség, oszt még késel is. Nem tudtam hamarabb, felelte Csúszó, Mondtam neked, hogy sokáig dolgozok. Én is mondtam neked már egypár dolgot, vágott vissza neki egyből Visnyai, Osztán úgy látom annyi az enyém, hogy elmondhattam.
Nincsenek légből kapott metaforák, túl kerek dolgok, csak megy az ember gyereke a sötét kamaszkor forrásvidékén, az orráig sem lát a ködben, mindkét kezében műanyag szamurájkard forog, mint a cséphadaró.
Megannyi kiváló szerző munkája mellett, akik nélkül nem lenne ilyen remek az oldal, én úgy gondolom, a mai napon 6 férfit is ünnepelhetünk, akik hétről hétre dolgoznak azon, hogy a Műút mindenkihez eljusson, illetve a Kollegiális napló keretében egy-egy szeletet mutatnak az életükből, munkásságukból.
de a szavak nem-embere sem vagyok…” — feLugossy Laca mondta ezt kabai lórántnak még 2007-ben, a második lapszámunkban megjelent interjúban.
Egy éve üzemeltük be a Műút portált (kedvem lenne, mégsem fogok nosztalgikus húrokat pengetni ennek részleteivel kapcsolatban), nem érzem, hogy szégyenkeznünk kellene (nincs kedvem és nem is fogok önvállakat veregetni) — most pedig következzen az én nagyon is szubjektív (ám a Szépírás rovatot, miként a két, engem legszemélyesebben érintő Dűlő-számot, a szöveggyárast és a testvérest is csak itt, e kellemes zárójelben említő) ajánlóm az elmúlt egy év közleményeiből.
A netes letöltés lehetősége a szellem proletárjainak luxusa.
Háy János mondta ezt, amikor Zemlényi Attila a Háy-enciklopédia szócikkeit használta a beszélgetésükhöz. És persze úgy már semmi nem létezik, ahogyan egyébként mesélni még lehet róla. A múlthoz és a múlt történeteihez való viszonyhoz néhány szemelvény a Műút portálról. Boldog születésnapot!
Olyan szépeket tudnék nektek erről írni, zokognátok. (Nem tudnék.) Vagy akár vadakat is. (Most túlzok.) Hogy elment közben két napra az áram. Hóvihar volt. (Ezt most azért írom, hogy sajnáljatok, és belássátok eposzi méretű küzdelmünk egész heroikus horizontját. Vagy mijét. Belezavarodtam.) Meg minden. (De ez még semmi.)
Nem kényeztettek el tavaly a filmrendezőnők. A filmtörténet első Oscar-díjas női rendezője (Bombák földjén), Kathryn Bigelow nagyon amerikai Zero Dark Thirtyje 2012-es, mint ahogy Ursula Meier Nővére, Sally Potter Ginger & Rosa című filmje is, ráadásul utóbbi felejtős, Margarethe von Trotta megcsinálta a Hannah Arendt című filmet, hála az égnek 2012-ben, így itt nem kell elsírnom a bánatomat Heidegger kispórolása miatt, Sofia Coppola a Somewhere óta nem csinált jó filmet (a Lopom a sztárom viszont a Spring Breakersszel együtt jelzi, hogy a csajok is bandázni akarnak), Susanne Bier az Egy jobb világ óta, Catherine Breillat 2001 óta (Rövid átkelés; Fat Girl), Debra Granik a csodás Winter’s Bone óta várakoztat minket, Cholodenkótól nekem már A gyerekek jól vannak sem tetszett, Jane Campion tévésorozatokban utazik, olyasmiről pedig, mint a „dogmás” Lone Scherfig An Education című mozija, tavaly nem is álmodhattunk.
