Jenei László

Jenei László

(Miskolc, 1964) író, szerkesztő

Millimetternich

Dollfuss és Miklas elnök 1932-ben. Millimetternich
Arcra ráfagyott mosoly, ezt látom állandóan a vezérlő tábornokunk ábrázatán is. Pár hete mentettem le ezt a képet, rajta a kicsi ember, „Millimetternich”, azaz Dollfuß ’32-ben.

Blumm Miskolcon

Jön az sms, egy óra múlva itt van. Aaron Blumm (Csáth, Virág Gábor stb.) kocsit hajt. A könyvtár és a temető között parkolok. Érkezik az sms: a múzeum előtt van. Megyek. Leparkolok a kék Ford mellett, ugrok, ölelés, de jó! Szegeden is ugyanígy, ebben az együtthangzásban, egyszemélyes lelkesség-bázis, megöleltem. Most is. Vissza a kocsikba, megkerüljük a szállót, hátsó parkolóban állítjuk le az autókat. A könyvpakkok cseréje, már itt kibukik, mennyi mindent lehetne mondani, könyvek, szerzők, de nem lehet ajtóstól… Bejelentkezés a portán, mögöttünk egy bronzszobor, egy kerékpár. Blumm felhorkan. Ezt vajon mi, miatta??? — futhatott át benne. Viccel ütjük el, de ez a vaskos párhuzam… Ez a hangsúlyos véletlen… A lépcsőn már a biciklizésről törökzolizunk.

Mehetnék

Ahányszor látom ezt a képeslapot, mehetnékem támad. Élet mindenhol van, ilyen legalábbis. A borok is jók. És az emigráns-válogatott megveri az angolokat. Úgy sejtem, nagyapámnak, amikor megkapta ezt a lapot, szintén mehetnékje támadt. És ha erre gondolok, már meg is fejtettem: ahogy ő, én sem megyek sehová. Túl gyorsan telik az idő, az élet javíthatatlan sémákon alapszik, a változatlanul diktatúra felé kacsingató környezet kapitulációra sarkall, aztán ez sem lesz meg. Az elértnél előbbre (a dolgok általános okaihoz) nem kívánok jutni. Rossz előérzetem van — amikor nem olvasok. Ha olvasok, mehetnékem támad.

Anne elnémul

Az a baj, hogy utána Anne (Beauvoir) tényleg megszólal, és Henri (Camus) valamint Dubreuilh (Sartre) is. Újra kellett a napokban olvasnom a készülő regényem miatt a Mandarinokat, és ennél a kettőspontnál, úgy döntöttem, csinálok egy ilyen körülvágást. Legyen meg nekem így.

Telibe

Régóta gyűjtöm a szerencsésen hamis, maradéktalanul kiváló, sejtelmesen kontraproduktív stb. könyvcímeket — néha persze óvatlanul/tájékozatlanul átsodródva az irodalmi emblematika oldalvizeire, összefüggéseiből kilógó gesztusként gondolva a címre. A fordítások némelyikénél ráadásul egyfajta parazita működésre is rá lehet látni. Az utóbbiak köréből eddig számomra ez a sztár, Picasso abszurd dramolettje, mert a címét így sikerült magyarítani: A telibe viszonzott vágyakozás. Fogalmam sincs, mennyire adekvát a fordítás, én ösztönzőnek találom a megoldását, még ha a pillanat műve is, hálás vagyok Tamkó Sirató Károlynak

6.

38 évesen kezdtem írni. Az eltelt 14 év alatt a mostani a 6. könyvem, szabályosan váltakozva regény, elbeszélések, regény… stb. Persze semmi sem azért van, hogy aranykori könnyűséggel legyen. Miből építkezhetek? Az emlékezet elemei átlátszatlan lében úsznak. Az események? Pusztán operatív értékük van. És nem izgalmasak, jönnek, mintha nyugtatót kanalaznánk (G. Stein). Inkább a létezés izgalma. Örömtelen, kihatás nélküli zaklatottság. És ez még csak a lelkiállapot. Utána deformálódik a szöveg.