Elindulunk majd a házunktól fél tizenegy körül gyalog — ha az idő engedi —, jókedvűen, könnyű zsivajban, könnyű, kora nyári szép ruhában, harangkondulásban. Lebaktatunk a zúzottköves Trencsényi utca elején, ami rázza azért a babakocsit, csikorgatja az ünneplős cipőket, rákanyarodunk a hepehupás, bakhátas aszfaltra, majd simábban gördülünk, az autóversenyző, bankos, belsőépítész csinos, új kertvárosi házai előtt. A dombról a kilátás kellemes, erdőre, délelőtti háztetőre nyílik perspektíva és már látszani fog a templomtorony kis szelete is. Toljuk, ha sírós, karon visszük majd Zemlényi Zsigmondot az Isten Házához, Isten színe elé, szerető, baráti, családi koszorúban.
Mindig is el szerettem volna képzelni egy állomást, egy megfelelőt — az igazit. Ami nem feltételes megálló, de sem ideiglenesen áthelyezett felszállóhely, hanem tényleg az, ami: a név valóban pontosan jelzi magát a dolgot, és a dolog megfelel nevének.
Heti bejegyzés Kollegiális naplónkba.
Romána Hedvig itt lakik az egykori játszótér gazos placca mellett, meg pár utcával feljebb a szeretője, a buszsofőr is itt lakik, akinek a kedvéért elszökött hazulról, de az nem hagyta el viszonzásképp a feleségét meg a gyerekeit, így aztán Romána Hedvig magában van egész éjjel és egész nap, amíg a menetrend mozgásban tartja a buszvezetőjét, épp csak előtte meg utána jó neki egy kicsit.
Tableten jó ám a József és testvéreit olvasni. Koromsötét van, csak a fehér betűk világítanak. Pedig a totalitás-regényekben utazókat szeretem, Thomas Mannt a rajongásig, de ezzel a tetralógiával úgy vagyok, mint az Ulyssesszel. Nemrég egy lendülettel elolvastam az Ószövetséget, hátha kevésbé bosszantanak a tények, de csak rosszabb lett. Másnap levélírás közben elkalandozott a figyelmem, és ezzel beindult a láncreakció, meglátni véltem néhány összefüggést.
Szerkesztőnk bejegyzése Kollegiális naplónkba.
Székely Csaba hőse voltaképp nem erkölcsi normák nélkül való ember: van fogalma az általában helyesről és az általában helytelenről, ebből fakadó kételyekkel, voltaképp magyarázatokkal, a kilengéseket is rögzítő, alkohol áztatta világképe alkalmassá teszi a következtetésre, amellyel a maga módján megfelel Camus öngyilkossággal kapcsolatos felvetésére — úgy tudja, nem érdemes leélni az életet. Ha tetszik, ez hideg megfontolás, igazolja is a teóriát, ebből ritkán következik öngyilkosság. És most sem. Ha tett nem, következik-e akkor bármi a bölcseletből?
Kollegiális naplónkban Kishonthy Zsolt, a Műút felelős kiadója és képanyagának válogatója egy közel egyéves felvételét osztja meg, mely Ujj Zsuzsi kiállításmegnyitójának másnapján készült, Miskolc felé autózva.
Egyszerűen muszáj azt hinni, hogy a műalkotások valóban jobbá tehetik a világot.
Most, amikor amúgy is a Bolondok Napja van, most, amikor a folyók kilépnek sorra a medrükből, most, amikor cefreszagúan úgy köszönünk, Krisztus valóban feltámadt.
Ráadásul épp ma, amikor az élet, egy évben egyszer, tort ül a halálon.
