Kicsike melegség

Romána Hedvig itt lakik az egykori játszótér gazos placca mellett, meg pár utcával feljebb a szeretője, a buszsofőr is itt lakik, akinek a kedvéért elszökött hazulról, de az nem hagyta el viszonzásképp a feleségét meg a gyerekeit, így aztán Romána Hedvig magában van egész éjjel és egész nap, amíg a menetrend mozgásban tartja a buszvezetőjét, épp csak előtte meg utána jó neki egy kicsit.

Errefelé a burján a rozsdás vason nő, amely a betonból hurkásodik kifelé, mint valami rettentő féreg, amely szétrágja az anyaállat puha húsát és a napvilágra tör. A hegyre felfutó telep közepén a játszóteret is gyapjasan növi be a televény – körforgóján a gyerekek nem hajtják már körbe-körbe maguk, nem csak mert az ülés deszkája nincs meg, az ülés fémkerete nincs meg, hanem mert a forgó helyét is felveri a csalán, a gyom. Egyedül Romána Hedvig jár ki ide néha, felül a hinta árnyékára és ringatja, rengeti magát, mint aki ittmaradt abból az időből, mikor még játékok nyikorogtak itt, nem a rozsdamarta rét, és a gyerekek kiabáltak vidáman, nem a szüleik tiszta nyers idegből. Romána Hedvig itt lakik az egykori játszótér gazos placca mellett, meg pár utcával feljebb a szeretője, a buszsofőr is itt lakik, akinek a kedvéért elszökött hazulról, de az nem hagyta el viszonzásképp a feleségét meg a gyerekeit, így aztán Romána Hedvig magában van egész éjjel és egész nap, amíg a menetrend mozgásban tartja a buszvezetőjét, épp csak előtte meg utána jó neki egy kicsit. A férje a városban keresi, a kislányok odahaza sírnak utána, ő meg itt lakik a vénasszonytól kibérelt kis házban. Kisétál a domb peremén a szakadék szélére, ahonnan a megállóra lát, és onnan integet, a buszosa meg visszavillogtat neki. Szomorú történet ez, mondja a vénasszony, nem is mondom én senkinek, mondja tovább, és az egészet elmeséli. A sofőr felesége egyik nyári nap fogja a lábaskát és elindul lefelé a lejtős utcán. Amikor Hedvig kapujához ér, becsönget. Hedvig már pongyolában, a dombok lábánál kanyargó úton a végállomáshoz közeleg az utolsó járat. Még meleg, azt mondja Hedvignek az asszony, egye meg előtte. Éhesen nem szeret, türelmetlen, tudom, magyarázza. Hedvig rámosolyog, amikor elveszi a kezéből a lábast. Gyagyás, mondja az öregasszony, nem tehet róla, magyarázza. A nénike a kisablak alatt ül a lócán, ahol a lugas takarja, de előle nem takar semmi semmit, előrecsúsztatja a szájában nyelvével a műfogsorát, elől megtámasztja a kezével, és amíg egész nap elnézelődik, tisztára nyalogatja. Mit főztél, Ica, szól oda a sofőr feleségének rejtekhelyéről. Babot, Erzsi nénje, mondja az asszony, amikor meglátja. Jó is a’, bólint a vénasszony. Errefelé mindenki úgy rakja össze magának a melléképületet, a disznóólat. A sofőr fészerének a tetején elhúzható plexiüveg ablak, körben fekete gumicsíkkal. Az udvaron alkalmas eszközzel lyukasztgatott, barna műbőr-bevonatú, szivaccsal keményre tömött, kényelmetlen ülések. A virágosládák óriás gumiabroncsok. A vénasszony lócája ipari hulladékból tákolt, lugasa, ahol üldögél, hegesztett idomvas, Hedvig udvarán négy ugyanilyen hegesztett virágállvány, a forrasztás sebhelyében meg lehet akasztani a damilt, s ha ponyvát húzna rájuk, alá tolhatná ő is a kismotort. De neki nincsen. Pedig a ponyva tövén tud csak igazán hízni a csalán. A vénasszony fia rakja föl a virágokat neki. A vénasszony úgy hívja, Hédike, a fiának meg azt mondja, büdös kurva. A fia azt mondja a vénasszonynak, ha ez az egy vóna se kéne, a sofőrnek meg előre szól, ha másik gépre ülsz át, szóljál. Estelente ott settenkedik Hedvig ablakai alatt. A sofőr nem ül át másik gépre. Pedig, hogy gond van, érzi. Egy délután Hedvig kiballag a sor végére a szakadékhoz és lebámul. Pongyolát vett már, de visszaöltözik. A vénasszony azt mondja, az pedig többet takart. Nézi, nézi a megálló környékét, a szemetes patakpartot, az üvegszilánkokat. A kerekek égnek fordulva is tovább forognak még, az égig azonban nem látszik el a sűrű füsttől. A szurdokból halk szirénavijjogás hallik icipicikéket mindig erősödve. Hedvig visszamegy az udvarára, be a házba, a kaput is, az ajtót is nyitva hagyja. Elzárja a gázt, leveszi a ronggyal a platniról az edényt. Kiviszi az udvarra, a párkányra helyezi, de nem teszi rá a fedőt, egy kicsit hadd hűljön. Azután mégis ráteszi, és a fülét fogja a ronggyal, úgy veszi kezébe. Most becsukja az ajtót és a kaput is, mielőtt elindul fölfelé a hegynek. A sofőr háza előtt megáll, benyomja a csengő gombját. Kisgyerek néz ki, aztán az asszony is előkerül. Máma nem fog neki kelleni, adja be a kapu felett a lábast. Kihűlt, megmelegítettem megint, feleli az asszony kérdő tekintetére, egyétek csak meg ti.