Kategória Kollegiális napló

Meggyecskének van egy vén kandúrja, meg egy másik is, az se fiatalabb, de az emberből van. Az egyik a bokájához szeret dörgölőzni, a másik a vállához inkább, ő meg a tenyeréből szereti etetni mind a kettőt. A két kandúr ki nem állja egymást, ha az egyik a kocsijával megjön, a másik ott terem mindjárt és az ajtókat sorra lepössenti szúrós szagú kandúrmacskahuggyal. Bár van aki szerint ez a macskáknál a szeretet és a tisztelet jele, de akkor a Meggyecske kandúrjai félreértik a dolgot. Akárhogy is, a két kandúrt Meggyecske mellett a szomszéd vénasszony is egyformán szereti és várja. Ha a nagy fehér átmegy, lök neki maradékot, ha meg a másik megérkezik, felteszi a szemüvegét, és úgy ül, hogy mindent lásson.

A Blimp ezredes élete és halála (Pressburger–Powell) egyik jelenetében: „— …és ki ez a Doyle? — Egy író, uram, ő írja a Sherlock Holmes-sztorikat a Strand magazinba. — Ez a Doyle írja a Sherlock Holmes-sztorikat? — Ő, uram, Conan Doyle, ismeri ezt a nevet? — Sose hallottam, de elolvastam minden Sherlock Holmes-történetet, amióta csak megjelenik.” Közben nálunk, a minap, jeles értelmiségi ismerősöm írja: „— Parti Nagy is kőkemény az ÉS-ben. — Igen, I. Fülkefor telitalálat. — Kicsoda?… Ja, még nem olvastam, csak hallom.”

Sirállyal a fején küldi be a színpadra Illésházy Agatha grófnőt Szőcs Artur, a Lili bárónő rendezője, Máhr Ági pedig boldogan úszik a komédia árjával. Idétlenül remeg a fején a fehér műmadár, Máhr Ági egy életen át éheztetett, szerelmet nélkülöző asszonyt alakít alatta. Dolgozik a test és a vágy, a nő végre szerelmet akar, beteljesülést — ami, lássuk be, bizony járna neki. Iszonyúan mókás, ez maga a vicc: kellően felszabadult és pimasz, ahogyan Szőcs Artur beszól az eljövendő évadnak, vegyünk vissza, mielőtt elájulnánk önnön hallatlan tisztelettudásunktól.

Kollegiális naplónk videóbejegyzése.

Ne hidd vagy hidd el, de ezt álmodtam a szombati
szlempoetri után, forró nyárhajnali álom-remixben:
forgott-keringett egy halott ördög, jégkék formaldehidben.
Mint űrét vesztett űrhajós támolygott tétován ide és oda,
én boldogan zengtem, verődve földön és égbolton,
hogy végre földobta a patáit ez a gyilkos mostoha.

Kellőképp messziről nézve úgy tűnhet föl, nemhogy van értelme, de még hatékony is — „öröm nézni, hogy fejlődik” —, a hogyan árnyékában fellázad a halványan; dehogy fog bárki is ránézni, a korong pörög, nézzük mi, a béna csend — a vereség őszinte öröme. Mégis veszem a kalapom, hogy a matematika alapaxiómáit megkérdőjelezzem, de legalábbis kissé szelektíven alkalmazzam, és azt mondjam, hogy 1+1≠2, hanem 1+1≈2; mert ha 1=1/2+1/2, valamint 1/2=1/4+1/4, és így tovább, akkor beláthatjuk, hogy kizárólag közelítő értékeink vannak, és ebből egyenesen következik, hogy azon a legendás versenyen, melyen a teknős a táv felét kapja előnyként, nemcsak Akhilleusz nem lesz képes utolérni a teknőst, de a teknős sem érheti el soha a célt. Valaki mégis mindig nyer, helyettem is; már csak a nullával való osztást kellene megoldani.

Nyáron, mikor a tikkasztó melegben hirtelen leszakad egy-egy nagy zuhé, hogy utána a forróság csak még súlyosabban tapadjon az emberek bőrére, a telepen valósággal hallani, ahogy a rozsdás vascsövek zizegve leveleket bontogatnak, s hogy hízik meg zsírosodik a csalán meg a lapu a széjjelrepedt betonon a párától nehéz, sűrű esőszagban. A kopár domboldal közepén göcsörtös körtefa áll magában, az ágak alatt gyerekek gubbasztanak. Az előbb bőrig áztak, úgyhogy most száradnak a napon. A szájukban cigaretta, nyárközépen nem hiszi senki, hogy gyümölcsért jönnének, egy ideje már nem is azt mondják. A fa odvába rejtik el a paklit, aztán rá-rájárnak. És néha nincsen szerencséjük.

Nem is tudtam, hogy ennyire visszataszító, amikor az emberek tovább akarják élni kettétört életüket. Mármint azt, amelyik kettétört, és úgy, mintha ketté sem tört volna. Erről a szánalmas következetességről sok minden eszünkbe juthat, de nem szabad elfeledni a rendezői szándékot: látnunk kell a megőrzésről szóló szép gyakorlat drilljét, vérengző kegyetlenségét, kitérést nem ismerő szigorát, magát a létezés zavarát. Mert bár igazából senkinek sincs érzéke ezeknek a mesterséges kisvilágoknak a rejtegetéséhez, a fedőtörténetek logikai bukfenceinek kiiktatásához, a veszteség ellenében bevethető csel lehetősége igenis vonzó. És amit minden/mindenki ellenében nagyon akarunk, abból botrány lesz.

Kihallatszik a szöveg egészéből a vak király töprengése. Elfogadja a sorsát, mint rosszban a jót: az alkalom hiánya formálja az emberi természetet. A jóság pőre, a király meztelen: Fellinger Domonkos ruhátlan testét kiemeli a sötét térből a hideg fény. A védtelen magány képe: látják, ő nem lát, és látóként nem látunk mi sem. A lényeg a homályban ragad.

Bejegyzés kollegiális naplónkból.