Kategória Kollegiális napló

A meredek lejtő közepén járhatott, amikor megállt a karjával egy fának támasztva ki magát, mert ott föntebb még fagyott volt a föld és az elrohadt avar csúszott és aztán a nyakát behúzva lekémlelt a vízmosás aljába, de sehogyse tudta kivenni az erdő homályában Balog, hogy vajon ki jár ott. Azt mindjárt végigmondta magában, hogy már így is akkora zajt csapott, hogy akárki az, igazából minden csak rajta múlik. De amennyit a másikból látott, abból úgy tűnt, nem fordult felé. Megkerülni, hogy szemből érje, sokba telt volna, azt egyből látta, és hozzá nagy dérrel-dúrral sikerülhetett volna csak. Közben meg nagyon is lehet, hogy éppen erre vár, mondta magában, Hogy csak menjek oda elé szépen magamtól.

Nincs túl jó kedvem. Sok mindent elront az ember, amire pedig figyelni szeretne. Ha nem is ő rontja el: meggyőződésévé válik, hogy ő tehet a tönkremeneteléről. És ha lassan-lassan lebeszéli magát a kizárólagos felelősségéről — idővel nyilvánvalóvá válik, hogy valóban ő rontotta el.

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy szegény gyerek, nem volt se apja, se anyja. Meghalt mindenki, és nem volt már senki a világon. Minden halott volt, és ő elindult, és keresgélt éjjel-nappal. És mivel a földön nem volt már senki, föl akart menni az égbe, olyan barátságosan pislogott le rá a hold, és amikor végre odaért a holdhoz, az egy darab korhadt fa volt, és akkor továbbment a naphoz, és amikor odaért a naphoz, az egy hervadt napraforgó volt, és amikor odaért a csillagokhoz, azok kis arany szúnyogok voltak, felszurkálva az égboltra, ahogy a tövisszúró gébics tűzdeli fel őket a kökénybokorra. És amikor újra vissza akart menni a földre, a föld egy fölborult fazék volt, és akkor teljesen egyedül volt, leült, és sírt, és még most is ott ül, és teljesen egyedül van.
(Georg Büchner: Woyzeck, Kiss Csaba fordítása)

Kollegiális naplónk heti bejegyzése videóval.

Látogatás Lacánál adventidőben...