KAR
Fölfalta a tenger a földet,
sistergő csillagok esnek,
ég s víz rázkódik egy-gomolyban,
halakként töltjük az áradatot!
Nem tudja senki, a sok-ércű templom
hol alszik a habban,
mert nincsen többé kelet és nyugat
s északot és délt senki sem ismer.
Az ifju isten is eltűnt,
fürtökben pusztul a fajtánk!
Földet-nyűvő,
kíméld, aki él még!
Urunk, ne bánts!
(Weöres Sándor: Theomachia)
*
NYINA Emberek, oroszlánok, sasok és foglyok, agancsos szarvasok, libák, pókok és vizek lakói: néma halak, tengeri csillagok és mindazok, amiket szemmel nem lehetett látni — egyszóval minden élet, minden élet, minden élet befejezte szomorú körforgását és kihunyt… Évszázadok ezrei óta egyetlen élőlényt sem hord már a hátán a föld, és ez a szegény hold hiába gyújtja meg mécsesét. A darvak nem ébredeznek már nagy krúgatással a réten, a cserebogár sem zúg a hársligetekben. Hideg van, hideg, hideg. Üres minden, üres, üres. És szörnyű, szörnyű, szörnyű. (Szünet) Az élőlények teste mind eltűnt a porban, és az örök anyag kővé, vízzé, felhővé változtatta őket, a lelkük pedig mind-mind eggyé olvadt. A közös világlélek — én vagyok… én. Énbennem van Nagy Sándor lelke, a Caesaré is, a Shakespeare-é is, a Napóleoné is, az utolsó piócáé is. Bennem az emberek tudata eggyé olvadt az állatok ösztöneivel, és mindenre emlékszem, mindenre, mindenre, és önmagamban újra átélek minden egyes életet.
(Anton Pavlovics Csehov: Sirály, Makai Imre fordítása)
*
NAGYANYA Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy szegény gyerek, nem volt se apja, se anyja. Meghalt mindenki, és nem volt már senki a világon. Minden halott volt, és ő elindult, és keresgélt éjjel-nappal. És mivel a földön nem volt már senki, föl akart menni az égbe, olyan barátságosan pislogott le rá a hold, és amikor végre odaért a holdhoz, az egy darab korhadt fa volt, és akkor továbbment a naphoz, és amikor odaért a naphoz, az egy hervadt napraforgó volt, és amikor odaért a csillagokhoz, azok kis arany szúnyogok voltak, felszurkálva az égboltra, ahogy a tövisszúró gébics tűzdeli fel őket a kökénybokorra. És amikor újra vissza akart menni a földre, a föld egy fölborult fazék volt, és akkor teljesen egyedül volt, leült, és sírt, és még most is ott ül, és teljesen egyedül van.
(Georg Büchner: Woyzeck, Kiss Csaba fordítása)
*
„…A tisztaságnak vállalnia kell a mocskot és a közönségességet. A szeplőtelenségnek vállalnia kell a vágy minden mámorát — mely szerves alkotórésze, akárcsak a szenny a tisztaságnak, akárcsak a hülyeség a bölcsességnek, akárcsak a dadogás a szónoklásnak. Akárcsak a nevetségesség a komorságnak.
Isten anélkül, hogy volna valahol, ott csillog mindenben, mindenütt: lángja egyesíti a világ nevetését és sírását. Lángja megvált bennünket a jelentőségek szűkös játékától. Ehhez azonban szükséges elfogadnunk, hogy mi magunk bármit jelenthessünk: ugyanolyan jóindulattal legyünk angyalok vagy szörnyetegek, szentek vagy bohócok, mi magunk vagy mások. Mert Isten mindent közel hoz hozzánk — leghamarabb, legvilágosabban, legszebben azokat a dolgokat, amelyeket nehezebben fogadunk el…”
(Matei Călinescu: Zacharias Lichter élete és nézetei, Szilágyi Domokos fordítása)