„NYINA: Miért mondta, hogy megcsókolja a lábam nyomát?
Hisz engem meg kellene ölni. (Az asztalra hajtja a fejét)
Úgy elgyötrődtem! Pihenni kéne… pihenni. (Felemeli fejét)
Én sirály vagyok… De nem! Színésznő vagyok. No, igen!”
(Anton Pavlovics Csehov: Sirály, fordította: Makai Imre)
Sirállyal a fején küldi be a színpadra Illésházy Agatha grófnőt Szőcs Artur, a Lili bárónő rendezője, Máhr Ági pedig boldogan úszik a komédia árjával. Idétlenül remeg a fején a fehér műmadár, Máhr Ági egy életen át éheztetett, szerelmet nélkülöző asszonyt alakít alatta. Dolgozik a test és a vágy, a nő végre szerelmet akar, beteljesülést — ami, lássuk be, bizony járna neki. Iszonyúan mókás, ez maga a vicc: kellően felszabadult és pimasz, ahogyan Szőcs Artur beszól az eljövendő évadnak, vegyünk vissza, mielőtt elájulnánk önnön hallatlan tisztelettudásunktól.
Tessék: Nyina, amikor nem csak a képzeletünkre bízzák, valójában milyen színésznő. Hogy értsük is az ilyen odavetett, máskor csak hátteret rajzoló megjegyzéseket: „Most már igazi színésznő vagyok, élvezettel, elragadtatással játszom, megmámorosodom a színpadon, és csodaszépnek érzem magam.” Szóval valahogy Csehov ez, a szövegkörnyezetből kiragadott és elcsatangolt gondolat, erős gesztus, semmi emelkedettség, viszont rengeteg önirónia, a vágyódás tárgya sem Trigorin, hanem Malomszegi báró, a felismert rossz sorssal szembehelyezkedik a létezőnél jobb lehetősége. A gondolni magam valamilyennek és a lennem valamilyennek távolsága, az elvont és a konkrét fénytörése. Az eszmét félresöprő gyakorlat. Felejthetetlen pillanat. Igazi színház.
A kezdő mondat ez valami elképzelt, még eztán ránk váró párbeszédben olyan előhangféle: a következő szezont két Sirály-előadással tervezi a Miskolci Nemzeti Színház, két rendező is borzasztóan akarta ezt a darabot (Kiss Csaba és Rusznyák Gábor), és nem sikerült egyezségre jutniuk, tehát dupláznak. Sajátos műsorpolitika, vegyük úgy, hogy ok az örömre: annyira mégsem szegény az iparág, talán annyi Sirályra is futná, ahányan csak rendeznek a miskolci nemzetiben: még teljesebb pompájában mutatkozhatna meg az olvasatok szabadsága.
Valóban fontos, eldöntendő kérdés, hogy mi inkább a Sirály: négy tehetséges ember vívódása azzal, amit csinálnak, vagy négy tehetségtelen ember érdektelen beszélgetése a művészetről, és akkor Trigorin tényleg csak holmi lektűr-celeb, Arkagyina pedig nem egyéb, mint a múlt emlékeit folyton újraaranyozó vidéki díva és így tovább. És így tovább. Látunk majd két, a maga gondolati rendszerében minden bizonnyal teljesen érvényes okfejtést, és alighanem valamit kezdünk is ezekkel a művészet adta válaszokkal. Ha eljutunk oda, azt is megtudjuk, hogy mit. Hogy mi vonatkozik mindebből ránk, ebben a fura, semmi korábbihoz nem hasonlító időben élőkre, túl az általános, kortalannak mutatkozó igazságokon.
Felteszem, talán leginkább a Trepljovból kiszakadó önvallomás: „Maga megtalálta a maga útját, maga tudja, merre tart, de én még mindig a lázálmok és képek káoszában kóválygok, és nem tudom, minek és kinek kell ez az egész. Én nem hiszek, és nem tudom, mi a hivatásom.” Szóval mint program és esetleg lehetőség, a ragaszkodás az őszinteséghez.
Az egyik miskolci Sirályban Molnár Gusztáv lesz Trepljov. Egy róla szóló, mindmáig vágatlan portréfilmben (kamera: Dombóvári Csongor, kérdező: Jónás Anita) ezzel a mondattal írta le saját jövőképét: „nem szeretném magam hazugságon kapni”. Az igaz élet reménye. Hátha sikerülne. Már az akarás is szép, és emberi.
A képek a Miskolci Nemzeti Színház honlapjáról és Facebook-oldaláról valók