M&M’s

2014. június 20-ra virradó éjjel, épp egy évvel azt követően, hogy az a faarc rámszáradt, mint gyáva sperma a bőrre, porcukrosan, álmodtam valami nagyon rondát, szégyellem is magam érte, főleg mert aztán verssé gyúrtam, holott akkor már vagy két éve egyáltalán nem írtam verset, és bár nem szerepelt benne „csúnya” szó, az egész annyira ocsmány volt, mintha megtaláltam volna újra a világ legfertelmesebb mondatát — a verset persze töröltem, azóta természetesen elfelejtettem az álmot is, épp elég baj, hogy nyoma maradt mindennek most, hogy leírtam.

 „…itt a csaj
nagyon bírom
a közös a semmiben
spiegelmann laura”

Németh Zoltánnak (és még másoknak [nem]) ajánlva

 

Miféle élményeket gyűjtök be, tűnődik vodkás estéin Laura, miket tudok még megírni? Mert most már írónak készül, igaz, a „regénye” előtt nem írt semmit, még az egyetemi lapba sem, de sebaj, gondolja Laci. Jó a tervezgetés, sokkal gusztusosabb, mint az elmúlt hónapok élményvilága, és gusztusosabb, mint Laci hízásnak indult teste, gondolja Laura, írja Laci. Fura ez, de ha legalább sovány maradt volna, akár kellemes is lehetne vele egy kávé mellett tét nélkül társalogni, szögezi le magában Laura, gondolja Laci, írom én. Talán fájdalmas lenne mindkettőnknek, hogy már nem akarunk lefeküdni egymással, bár nyilván udvarolgatnék neki, „De azért sok kislány jött be neked, igaz, drága Lacikám?”, képzelődik Laura, írja Laci, mondom én, olvassátok ti, nem is tudom, mire váró, olykor szemétben fetrengő olvasók.

*

2014. június 20-ra virradó éjjel, épp egy évvel azt követően, hogy az a faarc rámszáradt, mint gyáva sperma a bőrre, porcukrosan, álmodtam valami nagyon rondát, szégyellem is magam érte, főleg mert aztán verssé gyúrtam, holott akkor már vagy két éve egyáltalán nem írtam verset, és bár nem szerepelt benne „csúnya” szó, az egész annyira ocsmány volt, mintha megtaláltam volna újra a világ legfertelmesebb mondatát — a verset persze töröltem, azóta természetesen elfelejtettem az álmot is, épp elég baj, hogy nyoma maradt mindennek most, hogy leírtam.

*

Múlt éjjel, álmomban, találkoztam magával, kedves volt hozzám, de otthagyott ülve a rakodópart kövén, elsétált tőlem szó nélkül, nem várhattam semmit magától, sem magyarázatot, de még átlátszó szabadkozást sem, csak ment, nem néztem maga után, bámultam a vízre, a fodrozódásban láttam régi magam, s láttam magát, avart rugdosva a parkban, mint annak előtte, láttam magunkat, majd a mólót, ahonnan hajó indul, s maga rajta, egy peront, a távolodó szerelvény ablakából integet kimérten felém, s magam is integetek magának, köröttem sok-sok ember, akik szintúgy integetnek, egyre és egyre hevesebben, valószínűleg hamar közéjük olvadok. Inni szeretnék valamit, furcsa és különös és szorongató felismerés, hogy én most maradok, maga meg megy, miközben érzem azt az aljas kis izgalmat is, mint amikor megcsalják az embert. Tudom, hogy beleolvadok a tömegbe; a maga szeme akár csukva, akár nyitva, én már ott nem vagyok, mert nem lehetek, és nem is voltam soha.

*

Aztán napokkal később egy rövid snitt félálomban, az autó halad, hátrafelé nézek, az kerül elém, amit már elhagyok; a csíkok csak futnak ki alólam az úton, én vezetek.

*

Édes, elomló hazugságokba fekszem bele, azokban lubickolok, kedvtelve fürdőzöm bennük, hisz a dolgom megoldott, olykor ezekbe takarózom, mondom, a dolgom megoldott, problémám nincs, harapni lehet az életem, oly sűrű, s mily jó nekem, milyen pompásan alakul minden, hol van már a régi, bamba fény, hol a búskomor ábrázatom; hol, hogy volt!

 

14.04.16.mms_kep