a szív pitvarának mennyezete fölött megdöglött a madár amelyik egy nap berepült és beszorult oda bár nem vette észre nem akarta észre venni hogy csapdába került és úgy tett mintha fészket rakhatna ott és meg is próbálta és lám belepusztult mert a szabadulás reményének elveszése legyőzte és most a tető résein át a testét rágó kukacok peregnek peregnek életemre
Az elmúlt hetekben másodszor ébredtem arra kora hajnalban, hogy ordítok. Álmomban menekülök, megbújok valami gyilkos természetű dolog elől, sikertelenül, rám nyit, rám talál, de akár a sejtés is elég, hogy eljut hozzám. Ám ez mellékes, ami ebből fontos, egyedül az élmény kifutása. Van ugye az álombeli rettegés, majd a hátsó hypothalamusban villámgyorsan lepapírozzák, hogy elég a döglésből, az ember kiül az ágy szélére — ha mer —, kimegy a konyhába, vizet iszik, s jön a felismerés: most az egyszer nem elég az ébredés a rettegés kioltásához. Tovább rohangálnak bennem ilyen bolygó zsibbadások; de több ez, mint zsibbadás, más a karakterisztikája, mintha forrna bennem valami, mindig máshol. Ez utóbbi sem pontos: konkrétan fölfelé vándoroló, egyenetlen felszínű nyalábok ezek. S egy-egy fodros lángfolyam — az egyszerűség kedvéért most maradok ennél — úgy ér célt, hogy legfelülre jut, a koponyatető szinte megemelkedik.
Fényképbejegyzés kollegiális naplónkban.
a nyájaknál senki
nem ég a mész nem parázslik a faszén
a száraz lándzsahegyű fű közt
összetörik az alkonyi fény
Úgy tűnik föl, mintha senki sem számolna azzal a ténnyel, hogy bár igaz, ma reggel (meg tegnapelőtt este is) az 1+1 művelet eredménye 2 volt, ez azonban semmiképp sem tehet bennünket bizonyossá abban, hogy mondjuk holnap délután fél háromkor is azonos eredményre jutunk eme „egyszerű” összeadást elvégezve. (Az az eset természetesen nem ehhez a bizonytalansági együtthatóhoz tartozik, ha eddig mindig elszámoltuk magunkat, és 1+1 axiomatikusan nem egyenlő 2-vel — mert ha viszont így történt, akkor hogyan bízhatnánk egyáltalán bármilyen számításban?)
De jó géped van!, mondta a bajuszos pali, aki a kisbolt eresze alatt ült a féldekásával meg a sörével meg a cigijével. Mert akkor még megvolt az a kisbolt itt az utca végén. De aztán a néni meghalt, én meg még csak nem is tudtam. Nem tudtam évekig, hogy azért zárt be a bolt, és akkor is csak azért tudtam meg, mert a kurva Orbán kurva haverjának a kurva iparkamarája még mindig küldte a több éve halott vállalkozónak a fizetési felszólítást a regisztrációs díjról. Ami ugyebár egyáltalán nem adó. Csak kötelező. Még az embernek a holtában is. Abban a boltban hallottam azt is, évekkel azelőtt, hogy milyen szar most a helyzet, és hogy bezzeg Kádár alatt milyen jó volt, és hogy Orbán alatt meg majd megint olyan jó lesz. Hát, olyannak még talán olyan, de hogy jó-e alatta nekik, nem mondják ma már.
„Akinek nincs legalább egy milliója […], az, bocsánat a szóért, semmirekellő” — mondta John úr Schlemihl Péternek. A sorsdöntő számadat kihirdetésére várva vannak ilyen különös, ki nem égő belső képeim. Mint ez a hamburgi, vagy például ez, melynek főszereplői: a dongalábú, a dadogós és az Aranytemplom schraderi víziója — főnixmadárral (!) a tetején.
Gaál Kata munkáiból nyílik kiállítás a jövő héten, április 19-én este hatkor a MissionArt Galériában Budapesten, gyertek a megnyitóra! (Falk Miksa u. 30.) Mindez a Budapest ArtWeek keretein belül.
A cseh hadsereg négyezer terepszínű Bibliát
rendelt tavaly — gondoltam, megírom.
Közbeszerzés nélkül, zsebkönyvnyi méretben.
A szépszavú Szentírás hivatalos ökumenikus
fordításást a Cseh Bibliatársaságtól.
Daliás leventéknek, keresztény hadfiúknak,
szívtájékon az ötödik parancsolattal.
Soha nem volt még olyan jó éve a Műút-könyveknek, mint idén: csak az első félévben hét kötetünk jön ki — való igaz, olyan se volt még, hogy egy teljes év alatt ennyi jelenjen meg; másfelől azt nem garatálja most semmi, hogy a második félévben bármit is kit tudunk majd adni.