Kategória Kollegiális napló

Az ember a Fellegvárban filmsorozat-változatában Hitlerből pozitív figurát faragtak. Nem tették éppen jóvá, és nem tagadják tetteit, sőt — mivel a sorozat alapjául szolgáló Philip K. Dick regényben egy olyan világ hatvanas éveit látjuk, amelyben a második világháborút a tengelyhatalmak nyerik — még tovább is gondolták azokat. Ám a végén a nézőnek mégiscsak olyan furcsa érzése támad, hogy itt most annak kell szurkolni, hogy ne sikerüljön a merénylet, és a Führer maradjon életben. Mert hirtelen ő lesz a béke záloga. Nem mellesleg, csöndesen címszereplővé emelkedik. Senki más nincs még csak közelében sem semmilyen fellegvárnak.

Március 2-án a Nyitott Műhelyben mutattuk be a szerző és Radnóti Sándor közreműködésével Beck András Szakítópróba. Karinthy, a Nihil és akiknek nem kell című, a Műút-könyvek sorozatában megjelent, 2016-ban esszé–kritika kategóriában Artisjus-díjat nyert könyvét.

Ujj Zsuzsi Trónusos című, 1986-os remekműve a Mai Manó kiállításán. A fotó egyik változata (jelenleg a MissionArt Galéria gyűjteményében) a Tate Modernt is megjárta. Március 10-én Oltai Kata tart tárlatvezetést a kiállításon.

Árnyékvilág árnyékszékén
árnyéknő vajúdik árnyékbabát.
Árnyékférfi árnyékot vet, arat,
árnyékból gyúr gömbölyű árnyékhalált.

Tegnapelőtt, ahogy sétáltam a téren át, megláttam egy árva kutyát, illetve dehogy árva volt, csak darab időre otthagyott, póráza egy oszlophoz kötve, ám egyértelmű volt méla tekintetéből, bár túl rég óta vár ugyan, de még kitartóan, épp csak kis szeretetet kunyerál, leguggoltam, beszéltem hozzá, megsimogattam, éhesnek tűnt fel, nekiadtam szalámis szendvicsem, hálás tekintettel falta be, majd még kicsit időztem vele, mielőtt tovább indultam.

Elég nagy távolságból figyelem a vitát. Biztonságból, ablakon belülről. Nem mintha nem lenne semmi, de semmi közöm hozzá az égvilágon.

Axel Bittel ellenérve a kórház felé menet = a pillanat, amikor Leni meglátja a nollendorfplatzi S-Bahn-állomás emelt peronjáról az alpesi film mesterének moziplakátját (ha lehet: szemben a The Holy Mountain spirituális díszletszerűségével — azaz: mit adjon hozzá a lány, no meg a konfabuláció, a pillanathoz)

Majd’ másfél éves előkészítés után február 2-án este hatkor nyílt meg Wahorn András retrospektív kiállítása a MissionArt Galériában és a B 55 termeiben. A több mint 150 művet bemutató tárlat február 27-ig látható, a Nagy Dániel által tervezett, fantasztikus Wahorn forever című katalógus mától megvásárolható.

A férfi, ha negyvenkilenc, és a fia, ha három,
már nem úgy mutatkozik be egy csinos nőnek, hogy Bármi Áron.
Nagyfaternak nézik az őzik az erdőszéli óvodánál,
bensejébe ki-be jár az Ősz, megáll, legyint, majd továbbáll.

A tömegközlekedés szempontjából kései, már-már ésszerűtlen időpontban várakozni másfél órát egy kongó, mindössze néhány hasonló helyzetű figurával és pár elmebeteggel párnázott pályaudvaron: nem kispályás feladat. A falon és a padokba vésve firkák, monogramok, szív és pina és fasz; olaj- vagy szeneskályha jellegzetes szaga, szénpor- vagy olajcseppek; nem a vonat visz el, hanem a váróterem, a jármű még és már a helyszínekhez tartozik mint rész és eszköz, az utazás a megelőző várakozásban van, ami meg ez után történik, a koszlott padlót nem érinti (óra, homok: van, aki nagyon szeretné), a céltudatosság és a kauzalitás ezt diktálja.