Tegnapelőtt, ahogy sétáltam a téren át, megláttam egy árva kutyát, illetve dehogy árva volt, csak darab időre otthagyott, póráza egy oszlophoz kötve, ám egyértelmű volt méla tekintetéből, bár túl rég óta vár ugyan, de még kitartóan, épp csak kis szeretetet kunyerál, leguggoltam, beszéltem hozzá, megsimogattam, éhesnek tűnt fel, nekiadtam szalámis szendvicsem, hálás tekintettel falta be, majd még kicsit időztem vele, mielőtt tovább indultam.
Egy igazán szentimentális kép jutott eszedbe tegnap ismét, mint vagy három éve oly sokszor, állítod, szégyellhetnéd magad miatta (lehet, meg is kellene gyónnod) — leírnod végképp felesleges, ha minduntalan visszatér, és ha a jegyzetek olykor kifejezetten kártékonyak (épp úgy, ahogy bizonyos érvek szerint csak a halott művész a jó művész), mert olyankor kellene megállni, amikor nem lehet megállni, holott nincs is benned mesélőkedv semmi, történeteket sem szeretsz kitalálni; nem jutottál sokra: bárhogy forgatod is, az események még mindig mereven ellenállnak a racionális értelmezésnek, csak a dacos, borotvaéles emlék marad meg — és az ezt szükségszerűen követő eszelős nosztalgia meg az elfojtott indulat; beléptél egy helyre, a lány, akit régen ismertél, néha még ma is, rögtön észrevett, mégiscsak „szórakoztató”, amikor a jóból is megárt a rossz (szánalmas és már így is túl hosszú életed során — mondod — sokszor várakoztál arra, hogy meglephess valakit, de ez most más); tökéletes lassúság: már nem csak játszol a gondolattal, valami nem hagy nyugodni, a lány gúnyos mosollyal összehúzza kardigánját és csak hallgat, néha már azt se tudod, mit akarjál, лайф из фак, de mennyire szereted a tarkán foltos csikókat, a legeslegjobban a tarkán foltos csikókat!
Ma is, ahogy sétáltam a téren át, hát látom ugyanott kikötve azt a kutyát, árva vagy éhes tekintetnek nyoma semmi, sőt amint észrevett, fenyegetőn ugatni kezdett, húzva a pórázt, ágaskodva vak dühében — mi baja is lehet velem, nem értem.