(tavaszi úti dal)
De jó géped van!, mondta a bajuszos pali, aki a kisbolt eresze alatt ült a féldekásával meg a sörével meg a cigijével. Mert akkor még megvolt az a kisbolt itt az utca végén. De aztán a néni meghalt, én meg még csak nem is tudtam. Nem tudtam évekig, hogy azért zárt be a bolt, és akkor is csak azért tudtam meg, mert a kurva Orbán kurva haverjának a kurva iparkamarája még mindig küldte a több éve halott vállalkozónak a fizetési felszólítást a regisztrációs díjról. Ami ugyebár egyáltalán nem adó. Csak kötelező. Még az embernek a holtában is. Abban a boltban hallottam azt is, évekkel azelőtt, hogy milyen szar most a helyzet, és hogy bezzeg Kádár alatt milyen jó volt, és hogy Orbán alatt meg majd megint olyan jó lesz. Hát, olyannak még talán olyan, de hogy jó-e alatta nekik, nem mondják ma már.
A bajuszos a bicajomra értette, hogy jó gép. A Schwinn Csepelre, még az eredeti Taurus gumikkal. Mondjuk, én nem mondtam sohasem magamban még rá, hogy gép. De értettem persze. Kérdeztem, az övé melyik. Volt ott a bolt körül még egypár. Csak legyintett, hogy ne is kérdjem, nem a sajátjával van, hanem a nyanyáéval, akinél kapál.
Azután elmesélte, hogy nemrég egy másik öregasszonynál dolgozott, és annak a biciklijével tekert el a nagyboltba. Az akkor még a falu közepén volt egy lepukkant barakképületben. Az öreglány kérte meg, hogy szaladjon már el. Szóval eltekert a nyanya vén csotrogányával, egy olyasmivel, amire kapásból azt mondjuk, téeszbicaj. És nem is volt semmi baj, ameddig a boltban nem végzett. Mert amikor kiment a bolt elé, már négy vagy öt kopott téeszbicaj volt ott letámasztva. Neki meg fogalma sem volt róla, hogy az övé melyik. Illetve hogy melyik a nyanyáé. Melyik lepattogzott festésű, kopott gumijú, rissz-rossz régi bicikli az a sok közül. Hát ki nézi meg az ilyet? Ő nem nézte meg, amikor alatta volt. Így aztán azt is mindjárt tudta, hogy akármeddig áll ott, nem fogja megtudni, nem fog rájönni semmiből. Legföljebb, ha mindegyiket kivárná. És akkor amelyik marad, ugye. No de azt nem lehetett. Felpattant hát egyre, aztán tekert a nyanyához.
Persze nem az volt, a vénasszony ordibálni kezdett, hogy ilyen meg olyan részeges tróger, meg hogy húzzon csak vissza az ő gépéért. Úgyhogy visszafordult a ki tudja kinek a biciklijén a bolthoz. Ahol addigra már egy másik asszony összecsődítette a jónépet, hogy ellopták a bolt elől a biciklijét. A falu közepéről. Fényes nappal. Ő meg ugye egyszerre megjelent vele, és akkor mindjárt lekapták ott helyben a tíz körméről, hogy mit képzel mégis. Elmondták ott is minden részegesnek. Nem nagyon érdekelt senkit, amit magyarázott.
És közben azalatt valamikor a biciklit, amivel odament a nyanyától, akinél dolgozott, szóval azalatt csendben azt a biciklit tényleg megfújták onnét.
Azóta Pintér Sándor persze már rendet tett ebben az országban, méghozzá két hét alatt, szóval manapság ilyen történetek, hogy faluhelyen lopnak, nem nagyon esnek már meg. Meg ugye a kisbolt is bezárt, hogy meghalt a néni, így aztán nincs már, ahol ilyesmit mesélgessenek a magunkfajta trógerek egymásnak. Már csak mi rontjuk a levegőt Kádár Orbán szép országában. Ja, és hogy egy igazi gépet is mondjak, a kisvonat, ami a bolttól egy köpésre zötyögött, ma már abban a szép országban állomásoz, miután nálunk kivonták a forgalomból, és úgy, ahogy kipofozták, hogy nyugodt szívvel szállíthassák el. De már nem tudjuk sehol megbeszélni, hogy vajon kapott-e érte valaki valamit cserébe.