Amíg jó volt, addig nem csináltam semmit,
csak a jóságot elemeztem.
Most majd apránként siratok el mindent,
ami eltűnt veled.
Kezdem magammal.
Aztán jön a házad, a kutyád, a családod.
Most viszont még nem tudom elkülöníteni,
hogy miért sírok.
A Deákpoézis pályázaton harmadik helyezést elért versekből.
Az asztalodon rend lakik, szívem.
Mint egy naptárban, elválasztva a hetek, az órák.
A pontosságod híre New Yorkig elér.
A pisszenést megtiltod nekem, ha dolgozol.
A morzsa is elfut előled a klaviatúrán.
Olyan vagy, mint a negatív logaritmus.
Nélkülözhetően badar. De kunszt.
Vers a Deákpozéisen második helyezést elnyerő pályamunkából.
részegnek kéne lenni talán, és akkor nem így kanyarogna az utcánk fölött feszülő tejút. felhasítják az utolsó ház kéményébe akadt csillagok, és ugyan nem reped, de bal és jobb lábam között felnyílik az aszfalt, üveggolyó pereg, hogy az égből, vagy belőlem hullik, és én fogyok el egészen ezen a jelentéktelen, és túlsötét estén, azt nem tudom. de egyszerre pattan, mennydörög az összes, ha lenne lelkem, biztos az remegne meg most, nem a gyomrom.
A Deákpoézis 2013 pályázat első díjasának verse.
Még szokatlan, fulladással küszködő, visítással elegy, rekedt nyivogás rontott rám a ház másik, vízszinten nyugvó oldaláról. A bejárati ajtó előtti kicsiny tornácra csörtettem. Három lépcsőfokkal alant, közepén az udvarnak, tűző napon egy macska. Mikor észrevett, még hangosabban hallatta fülsértő hangját. Ekképpen esengett.
...valamicske egy dalmát sziget éppeni világából – I. rész.
Ha a gyerekek választhatnának, hollandok lennének. Hiába, magyargyerek gyógyítja, síppal, dobbal. Nem akarnak a francok mégsem magyargyerekek lenni. Magyargyerek éhezik, verekszik, szűk helyen lakik, telep gilisztája, sajtkukac, szelíd, táncoló kígyó, ha eláll az eső és kisüt a nap, csigákat gyűjt. Elviszik kamionnal, kiszívják a puha testét, mi meg vehetünk belőle kenyeret. Magyargyerek néma, anya is néma, de magyargyerek anyát szereti a legjobban. Ülnek egy padon, hallgatnak és lóbálják a lábukat. Anya azt mondja, kuss legyen, maradj csendben fiam, akkor nem lesz bajod. És nekem sem lesz bajom, és éldegélünk szépen. Ha nyerünk a lottón, megyünk Hollandiába, de addig még sokat kell hallgatni.
Heti tárca a Nőtérfélen.
Miképp lehet megfelelő egy Non Ego című kiállítás megnyitója épp az emberi tényező szempontjából? Sehogy. Ha azonban az alkotó programját, alkotási szándékát figyelembe vesszük, meg kell kísérelnünk a méltató szavakból és akár a befogadásból is kizárni a szubjektumot, vagy legalábbis erőfeszítést kell tennünk ennek mellőzésére. Mivel ez jelen élethelyzetben szinte lehetetlen küldetés, a következő technikát alkalmazom e különleges élet bemutatására: részint álobjektívnak tűnő anekdotikusságra, bármit is jelentsen ez, részint poétikára hagyatkozom. Megpróbálok híven idézni azokból az élőbeszédben elhangzott szövegtöredékekből, fragmentumokból, amit Lacitól hallottam együttléteink során — meg kell jegyeznem, hogy a mester alapvetően rettenetesen velős, lakonikus —, és mindezt megpróbálom az ő szóhasználatát alapul véve visszaadni. A témák mindössze felvillannak gesztusértékűen. Költészetről egyébként nem sokat beszéltünk, de azért elhangzott tőle sakkozás, pingpongozás, horgászat vagy kocsmázás közben Rimbaud neve, ezért megtűzdelem az életrajzi momentumokat a halhatatlan szimbolistával, abban a reményben, hogy ezzel a montázzsal fatális hibát nem követhetek el. Életútmorzsák elegye staccatóban, többféle beszédmódban.
Enteriőrfotók és Zemlényi Attila megnyitószövege Seres László kiállításáról.
Tableten jó ám a József és testvéreit olvasni. Koromsötét van, csak a fehér betűk világítanak. Pedig a totalitás-regényekben utazókat szeretem, Thomas Mannt a rajongásig, de ezzel a tetralógiával úgy vagyok, mint az Ulyssesszel. Nemrég egy lendülettel elolvastam az Ószövetséget, hátha kevésbé bosszantanak a tények, de csak rosszabb lett. Másnap levélírás közben elkalandozott a figyelmem, és ezzel beindult a láncreakció, meglátni véltem néhány összefüggést.
Szerkesztőnk bejegyzése Kollegiális naplónkba.
Onfray, a francia bölcselet itthon eleddig szinte ismeretlen „fenegyereke” — miként a róla szóló ismertetők visszhangozzák — Franciaország legolvasottabb és legmediatizáltabb kortárs filozófusa — eddigi életművével ugyanis bevallottan és hangsúlyozottan egyfajta „filozófiai ellentörténetet” akart alkotni, aminek értelmében az akadémiai diskurzust meglátása szerint uraló témáktól, módszerektől távol eső területekre terjeszti ki a figyelmét.
Perneczky Géza: Rózsák nyesése (Bolyongás a művész–galerista–műgyűjtő háromszögben) Ha a tehetség fogalmán gondolkodom, mindig megképződik előttem Perneczky Géza ábrázata. Az egyik legtehetségesebb ember, akit valaha is ismertem. Bármihez nyúl — márpedig sok mindenhez nyúl: művészetkritikus, művész, történész, elméletíró, szépíró, foglalkozott…
A mű álom, az álom pedig keresés. És aki keres, nincs megelégedve a világgal. Az kést hord a szívében.
Látomásos, költői próza Málik Rolandé, a mágikus realizmus egy magyar, sőt borsodi változata. Árnyék- és fantáziavilág vasból, alkoholból és melankóliából. A szürreális szemléletmód nem mond ellent a radikális őszinteségnek, nyelvi pontosságnak és írói tudatosságnak.