Búgócsiga

Itasd fel a folyónyi vizet.
Szivacsos szíved mindent elbír — legalábbis azt mondják.
Nincsen baj, csak tanulj meg hazudni végre.

Megjelent a Műút 2013037-es számában.

Látod, túléltük ezt is.
Egymásra csúsztak a tömbök az uszályok alatt.
A bokrok inai feszülnek, rugóra jár a kéz,
de végül mindig olyan esetlenül ejted magad mellé.
Föntről zajokat merít az éjjel, Krakkóból nincs tovább.
Mindig ugyanaz a szivarfüst, ugyanaz a nagykabát,
mintha az állandó gyűrűzések elnémíthatnák a tengert.

Itasd fel a folyónyi vizet.
Szivacsos szíved mindent elbír — legalábbis azt mondják.
Nincsen baj, csak tanulj meg hazudni végre.
Hazudni reggelt, nappalt és éjszakát, ahogy annyian.
Nem tárni ki minden ajtót, ablakot, mi van.
Nem várni az érkezőket a küszöb felett,
nem nézni vásznat, hátha festékes lesz,
nem ágyazni meg. Ruhástól dőlni le a földre.

Másnap az egészet úgyis újrakezdem.
Fészkeket verek szét félelmeimben.
Hosszában vágom fel a fák ereit,
boldogtalannak látom a szív törvényeit.
Mert sem állat, sem ember, sem varázslat
nem oldja fel ezt a kettős terhet, méla vágyat,
hogy szeretni képtelenség.
Mert minden félrebillen, elcsúszik, mintha löknék.
Pedig csak elképzeltem, mi lenne egy tengely mentén.

Megjelent a Műút 2013037-es számában.