Nem tudják

Mióta Szalay Lajos újra hazát fogott magának
itthon, hazaköltözött a nagyvilágból, napjai
ugyanannak a városnak füstös zajából rebbenek el,
amelyben magam is fogyasztom az életem.

Serfőző Simon verse a Műútból.

Mióta Szalay Lajos újra hazát fogott magának
itthon, hazaköltözött a nagyvilágból, napjai
ugyanannak a városnak füstös zajából rebbenek el,
amelyben magam is fogyasztom az életem.
Járásom mégsem keresi hozzá az utat. Mások léptei
keresik épp elégszer, koptatják ferdére járdáját,
küszöbét, hadd látnák a látható és azon túli
valóságot rajzoló mestert, aki villámokat
uszít keresztül az égen. Azt képzelik a gnómok,
törpék, híre, rangja fényében az ő arcuk is
felderenghet, nem tűnik el az örökkévaló sötétségbe.
Azt képzelik: elleshetik nagysága titkát.
Nem tudják, őt önnön energiája, felhajtó ereje
emelte magasba, amit a rögöket összerándító
gyötrelmeiből, földrészeken túli
hátraszorítottságából nyert. Onnan, hogy
nem véletlen ember. A földnek minden világtája fáj benne.
Azokkal érez együtt — Illyés pusztai
parasztjaival, Kassák gúnyás, gazos arcú
elesettjeivel —, akiknek talpa alatt „a pornak is
nyomorszaga van”. Velük: az itthoni,
s a messze szakadt világ mindenkori
kitaszítottjaival, kijátszottjaival vállal közösséget.
Értük rajzverseinek kontinentális indulata,
tüzet vető barbár dühe. A jóért, igazságért
rajzeposzainak agresszív szenvedélye, égető heve.

(1992)