tél van, egyszerre meghalt a beszéd,
itt hagyott, elsunnyogott, itt hagyott
a szöveggel, sír valami, talán a szék
alatt, vagy mögött, nézd meg felette
is, de nincs már: hang. tél van, zúgás.
beteg vagyok, szólok magamhoz és
fejemhez nyúlok, lábamhoz, újra
megfogom a kezemet, akkora most
a súlya, mint apró szívem, jaj fel-
adom, feladom magamra a kabátot,
mielőtt kimennék a téli táj mögé,
ahol egyszer megtalálom a vajszínű
délutánt, ajkamra bézst fest fel
a hideg a holddal, a harangok már
a templomban szólnak, gyere be,
gyere be a hamvas énekszóra, és
felejtsd el az egyetlenegyet, amit
kerestél, hiába, nem huny ki fény
a sikátorban, ahol valami feszül,
remeg — de nem fél —, fém bottal
karistolja a lefolyónyílást és kém-
leli az eget, a villanypóznákat,
hátha egyszer valaki leoltja majd,
hátha egyszer valaki rákérdez,
hátha egyszer valaki valóban le-
oltja és megy tovább, szegény
édes barátom, felriaszt könny
és beszéd, tél van, újra tél.
Megjelent a Műút 2013036-os számában.