A kastély
Az erdőbe akartam eljutni. Azt mondták, elmenni
oda nem lehet, csak megengedni, hogy közeledjen,
kérgében fut a jelen, ágáról hullik a múlt, üres madárfészkei:
a jövő. A gyep- és cserjeszint állatai így kívül rekednek
az időn.
Címke vers
A kínaiba mentem
...enni. Félig tele tányérral bámultam a sótartót, mellette bors, szójaszósz. Jobbra túlsúlyos, mackónadrágot viselő gyerek tolószékben. Ananászos csirkét evett a szüleivel. Marokra fogva a kanalat tömte a szájába az előre katonákra vágott húst és az apró szemű köretet. Kazalszőke haja alól csorgott az izzadság, szeplős arca kipirult az erőlködéstől. Először csak a tekintete tűnt fel. Mintha az apját, de mégsem, a lábakat nézte az emeleti asztalok alatt. Lassan emelte közben a kanalát, ügyetlen mozdulat, szószos húsdarab cuppant az asztalra. A szülők gyors, módszeres mozdulatokkal törölték fel, segédboncnokok a vért.
Anyaság
Együtt vállaljuk a felelősséget
a leányanyaságért,
a fogunkat néha marja, de
így szokás nálunk, sosem
voltak férfiak az életünkben.
A csúcson
Harmadnapra megmásztuk a szükségletpiramist.
Legomboltad kabátodat,
de nem bomlott ki szitakötőszárnyad.
Hajlott hátadról
lefaragta a húst az éhség.
Az utolsó kőkocka nem jelentett határt.
A levegő ritka volt, mégis jól vezette
lentről a csorda hangját.
Leberknödelsuppé
Irgalmatlanul sűrűre főzöd, kelbimbóval.
Takarékosan felhasználsz mindent.
A csimbókot levágod. A mócsingos okoskodást.
S összegyúrod a liszttel a darált szubsztanciát.
S hálásan egyesülnek ujjaid között a nyűgös anyagok.
Folyamatábra
Nem csináltam semmit, itt vagyok,
nézz rám.
Hazudsz. Minden szavad hasznavehetetlen
gyémánt.
Boldogok voltunk egykor, de már nem
vagyunk.
Azért egy-két évig még lesz egymáshoz egy-két
szavunk.
Ezeket el fogjuk mondani. Mondjuk, hogy
érdekellek.
Föltunningolt dalocska
Hej, csodaország, örvendj, hogy itt élsz
Már mért is csengne úgy ez most, mint élc?!
Van szilvapárlat, van aranyalma
Mit kormánypárt ad — érte Hozsanna!
Télapó itt van, bíbor az orra;
Prédára mozdul, cimboraszóra.
Ábrándkergetés (helyett)
Hogy megtarthatnék bármit is; na azt (pedig
jó lenne egy s mást) nem hiszem.
S hogy politikai sarzsit viselők elűzik valaha
rosszkedvünk leginkább általuk ránk hozott telét,
azt már nagyon-nagyon rég nem hiszem.
(ha nem hangzana ellenőrizhetetlen dicsekvésnek,
hozzátenném bizonnyal: Nem tudom, hittem-e valaha.)
Krizantém, avagy a költészetről
„Elkezdtem végre új verseket írni, tényleg újakat és tényleg írni”, mondta,
és nem sokkal később a postaládámban landolt néhány új szöveg:
csendes megfigyelések a plakátmagányban ázó plázazombik
mindennapi életéről, amikbe néha-néha, mint tévés interferencia
egy másik világból, kásásan bezavar a huszonegyedik század —
egy elhagyott mobiltelefon üzenetei és a mondatainkat katatón
papagájként megtanuló és visszaböfögő billentyűzetek.
Rövid nap el
Már nem vagyok, már nem vagyok sesemmi, már nem sosemmikor,
már volt vagyok, már volttalan, már majdtalan, már nincsem.
Ki volnék én, ha akkor ott vagyok, ki most vagyok, csak emléke
vagyok annak, ki volna most, ha nincsen emlék.
Ahogy közöttünk van egy testhiány.
Megtörténtem maradványa fájni fog másoknak.
Miközben mindez nem jelentett semmit.