Hatalmas várakozás, és szinte már a megjelenés előtt zajos világsiker és zsúfolásig megtelt rendezvények kísérték Neil Gaiman új könyvének megjelenését, ami nem csoda, hiszen a szerző a 20–21. század egyik legnagyobb hatású mesélője és azon kevesek egyike, akik túllépve a fantasy-irodalmat máig körülvevő sznobériakaranténon képesek voltak jóval szélesebb rajongótábort gyűjteni maguk köré.
„Elkezdtem végre új verseket írni, tényleg újakat és tényleg írni”, mondta,
és nem sokkal később a postaládámban landolt néhány új szöveg:
csendes megfigyelések a plakátmagányban ázó plázazombik
mindennapi életéről, amikbe néha-néha, mint tévés interferencia
egy másik világból, kásásan bezavar a huszonegyedik század —
egy elhagyott mobiltelefon üzenetei és a mondatainkat katatón
papagájként megtanuló és visszaböfögő billentyűzetek.
Ridley Scott a filmes tájlíra egyik
legnagyobb alakja. Ott van például
a Szárnyas fejvadász nyitóképe
ezerkilencszáznyolcvankettőből,
az eljövendő poszt-Los Angeles
olajmezőként lángoló, sötét és
beláthatatlan víziója, melynek
külön neve van a filmtörténetben:
The Hades Landscape, vagyis hádészi
látkép. De eszünkbe juthat mondjuk a
hetvenkilences Alien-film éppúgy,
mint legújabb előzménye is, a nem
kevésbé mitikus Prometheus.
Dunajcsik Mátyás verse .
