P. Gy.-versekre
Aki bármiben is hisz: az hülye
így Petri. Kiskaput, alkudozást nem engedélyezőn,
tökösen = az én ízlésemnek túlzott szigorral.
Mi az, hogy „bármiben is”?
Én (ennyi idős korára
puhul meg/bátortalanodik el az ember?
vagy ilyen megvehető voltam mindig is?) hiszek
az avarlyuggató hajtásokban, a viaszos
tavaszi rügyekben: nem fogják
elsikkasztani előlünk a leveleket, virágokat.
Hiszek a nyári dögmelegben idetaláló
hűsítő szellőnek: szemkápráztatón csillámlóra fogja
tördelni a tó tükrét, s mint láthatatlan macska,
eljátszik a kacsák elhullatott pehelytollaival.
Hiszek a grillezés-illatnak (az orromnak meg
ab ovo hiszek): maga után fogja csalogatni
a falat (amit különben nem nagyon szeretek:) a sört.
— Micsoda profán-póri reflex!
A nyálmirigyműködés mint istenbizonyíték…
Elhiszem, hogy a fakólangy őszi napsugár
s a hajnali fagyok
máskor-sosem-látott kékre
homorítják az ég üvegharangját,
s káprázatos színesre festik az erdőt s bokrokat.
A tél (természetesnek mind kevésbé számító ® ritka,
mint a fehér tarló) fehérségének is hiszek:
fehér kórházi lepedőt terít a sárra,
vörösre csíp arcot-kezet, ám gyógyítja a lelket.
(Látható: elkötelezett híve
vagyok a giccsnek, ne is folytassam akár.)
Soká rejtve úgysem maradhat
semmilyen botrány, melyet ideig-óráig eltakar.
Hogy megtarthatnék bármit is; na azt (pedig
jó lenne egy s mást) nem hiszem.
S hogy politikai sarzsit viselők elűzik valaha
rosszkedvünk leginkább általuk ránk hozott telét,
azt már nagyon-nagyon rég nem hiszem.
(ha nem hangzana ellenőrizhetetlen dicsekvésnek,
hozzátenném bizonnyal: Nem tudom, hittem-e valaha.)
Nem is akarván dacolni
a személytelen felszólító móddal,
már régen folytatódom; át mindazon,
amit a gép dob (Moirák Zrt.) —
hogy hová, azon nincs mit találgatni:
urnás vagy koporsós — ez lehet csak a kérdés.
S legföljebb még a sírásó-jatt.
*
(Nem baj, Szivem, ha kihíztad a feketét.
Vagy — mért gyanúsítgatlak?! — kirágta a moly.
Azt vedd föl, ami a tükröd szerint a legjobban áll.)
Megjelent a Műút 2017060-as számában