Címke vers

A kráterek még őrzik a tengert: hullámverés emléke hallatszik, ám víz hiányában a morajlás csak egy közelgő vihart sejtet. Kis kiszögellések, mélyedések és medrek váltják egymást, a táj hol szaggatottan motyog, hol elordítja magát, képtelen arra, hogy bármit is tisztán közöljön. Így némít el a domborzat, ahogy minden táj magához igazít.

Láttam megrészegedett nimfákat kivetkőzni földöntúli szépségükből, gyönyörű romlás fátyla borította üveges azúr tekintetüket. Fejbőrükről millió napsugár zuhant alá sűrűn a vak mélybe kebleik közé, mind piros színűre festve, mint egy tétova vágy.

Temperával kört rajzolok a köldököm köré, és áthúzom: akit nem jelöl meg más, az megjelöli magát, villogva hordja, és csattogva mutogatja a többi meg nem jelöltnek, így mutat fel mindent, amit tud, mert nem tehet mást, minden élet a jelek rabszolgája: képek és szagok és teremtésmítoszok.

Azt hiszem, mondhatom, harmatcsepp sugallta. A májad éjjel dolgozott, míg aludtál. Röpke két óra a csendet kézen fogva.

Már megint itt vagyunk. Azt mondod, ideje az őszinteségnek, de rég nem tudom, hogyan mondjak igazat. Mint valami többfunkciós, univerzális háztartási robotgép, cserélgetem a szerepeimet, ahogy egyre többféle űrt kell betöltenem.

A temető melletti kocsmákat nevezik így. Jutott eszembe, miközben, szivattyú hiányában, a pincédben lapátoltam a leszivárgott vizet egy piros felmosóvödörbe. A tüdőd váladékkal telt meg — így mondták anyámék —, egy alkoholista, aki felszökő gyomortartalmát állandóan félrenyeli, a szervezeted úgy töltötte fel a mellüreget újra és újra. Görcsösen markoltam a nyelet, májfoltos ujjak a talpas poharat. Minden egyes lapáttal közelebb vittelek a fulladáshoz. Nem tudtam elképzelni, hogyan ölheti meg egy test önmagát.

Mikor megérzem a nyakadon a halottaim kiguberált kölnijét, kedvem támad üveget fújni a tüdőbe, majd gyöngyöző tenyérrel tudni, hogy összetöröm, amikor már a hullámok alján nézed, ahogy a levegő és a víz érintésén lebegek.

zene a fülben. kinézek a buszablakon — megtorpanok képlékeny valóságom üvegperemén. f-molltól betépve kanalazom az ideggyenge pillanatot, míg sárga fakarmok kaparásszák a sötét felhőajtót. az előbb még üres ülés voltam, maroknyi rátévedt napfénnyel, mostanra egy madárörvény magja lettem. a nyugalom tűkön ülve lebeg bennem.