szemed sarka ott kezd olvadni,
ahol a nap sem megy le.
már nem is fázol: vésni kezdhetem totemállatom,
vonít és csipog, ahogy késemről arcodra mászik.
innentől te cipeled,
engem azóta kínoz, mióta megsejtettük,
létezik a hely, ahová tartunk.
Nem beszél, odébb sem áll;
magának bólint, dúdol. Helyesli
ezt a szórt fényt, a beállítás időtlen dicsőségét,
hogy megnevezni sem kell, elmúlni nem fog.
Temperával kört rajzolok a köldököm köré,
és áthúzom:
akit nem jelöl meg más, az megjelöli magát,
villogva hordja,
és csattogva mutogatja a többi meg nem jelöltnek,
így mutat fel mindent, amit tud, mert nem tehet mást,
minden élet a jelek rabszolgája:
képek és szagok és teremtésmítoszok.
