Nem beszél, odébb sem áll;
magának bólint, dúdol. Helyesli
ezt a szórt fényt, a beállítás időtlen dicsőségét,
hogy megnevezni sem kell, elmúlni nem fog.
Másodpercenként huszonnégyszer gondol
egy adottabb helyre,
a boldog kémia belülről narrál.
Elemez, reagál, tolja tovább:
éli a rögzített, a rögzítetlen képeket.
Vizuális szabadság, így becézi.
Formára, fényre mért vágy,
a pont, hogy innen el,
a pont, ami megtart,
ahonnan minden kép készül,
ahová senki sem léphet be.
Ez már a kompozíció rovására…
Ha ez csak póz lenne,
legalább elmehetne.
Megjelent a Műút 2017061-es számában