Ma trágyát hordtunk Pistikével. Három köbméternyi „gőzölgő avart” — Radnóti kolléga nem erre gondolt — tömörítettünk össze másfél köbméterre, majd ismét hármat csináltunk belőle, amikor leraktuk a trágyatelepen — azaz vasvillával és gereblyével kikotortuk az utánfutóból. Biomassza — mondhatnám, de most nem erről akarok beszélni. Ma a fehér emberről mesélek. Az erős fehér férfiról.
Egy ismerősöm pedikűrösnél járt a minap. Valamit igazítani kellett a nagylábujja körme körül, nem is értettem pontosan, ráadásul érzékeny adat ez, szóval nem is nevezem meg közelebbről a szereplőket. De nem is ez a fontos. A pedikűrös kérdezte tőle, megtartják-e Szent Márton ünnepét. Nem — felelte —, kellene? Mi megtartjuk, mi vallásosak vagyunk — mondta a pedikűrös. Mi is ez a Szent Márton nap tulajdonképpen? — kérdezte ismerősöm. Hát azt ő sem tudja pontosan — felelte a pedikűrös —, csak annyit, hogy ez a Márton megmentett valami libákat, és ennek tiszteletére van a libavacsora. Ismerősöm meg akarta kérdezni, már a nyelvén volt, hogy „dehát miért esszük meg a libákat, ha Márton megmentette őket?”, itt valami nem stimmel, de aztán mégsem kérdezte meg, ő nem vallásos, ugye, és hát sose lehet tudni, nem értett-e félre valamit, megbántani pedig nem akarta a másikat. De furdalta az oldalát a dolog, úgyhogy elmesélte nekem az egészet, segítsek már, hogy is volt ez tulajdonképpen?
Forrásszemelvény a szöveggyűjteményben: „A védelem gyakorlatát a nagy Kán-Kán csiszolta tökéletesre, erről is nevezték őt el, majd látni fogjuk, miért. Elöljáróban csak annyit, hogy kis Kán egyáltalán nem volt az ősi magyar kánok között — legfeljebb ha termetre —, de ezt nem jegyezték fel a krónikások, illetve akik mégis feljegyezték, azokkal később az a baleset történt, hogy levágták és ledarálták a fejüket, majd feldugták a seggükbe. Igaz, mindez csak afféle szóbeszéd útján terjedt, hiszen akik ezt esetleg mégis feljegyezték volna, azokkal az történt…” [Itt a kézirat sajnálatosan megszakad.]
A kérdés jó, azonban válasz eleve nem lehet jó. Sokszor akár éveken át is azt hisszük, tudjuk, miről szól, hogy aztán váratlanul — vagy inkább nagyon is várhatóan — kiderüljön: nem arról. No meg változhat is mindez: eddig erről szólt, mostantól valami másról. Igazából a győzelemben sem maga a győzelem a legveszélyesebb, hanem a recept. Tudniillik az a hiedelem, hogy recept: van.
A forradalom évfordulója van. A gimnazisták jó eséllyel nem tudnak róla semmit. Jó eséllyel, mondom, mert ha semmit, az még mindig jobb, mint ha abból a valamiből vélnének tudni ezt-azt, ami most a rendelkezésükre áll. Mert akkor még megmaradhat az érdeklődésük, felkelhet a kíváncsiságuk, és nem idegenednek el végképp azt gondolván, tudják, mi is volt ez, és ha ez volt, amit látnak, hallanak, akkor ennyike.
Ma papírt gyűjtöttünk, pontosabban azt hittük, ma kezdődik az iskolában a papírgyűjtés, ki is hordtam a kocsibeállóra az uszkve 5-6 mázsa papírfélét, ami valójában két háztartás tíz-tízévnyi hulladéka, ami valójában egy kegyes csalás az egyszerű papírgyűjtögetőkkel szemben. (Van még a kegyetlen csalás, de az másmilyen, és arról nem szívesen beszélek.) Csakhogy egy nappal elszámoltuk, úgyhogy vissza kellett hordani az egészet a pincébe, aztán egyébbel foglalatoskodni az októberi napsütésben. Például behordani a kazánhoz a nagy fahasábokból három-négy napra valót, kettéfűrészelni a cserépkályhába alkalmas hosszúságúra ugyancsak három-négy napra valót, felhasogatni egy heti gyújtóst, amíg süt a nap, hogy ne szakadó esőben kelljen. Ez logikus, praktikus és férfias.
Kijön az erdőből
valami, ami odabenn van,
a vadak is elkerülik,
felborzolt szőrrel futnak előle.
Mi küldtük be réges-régen,
„menj, látni se bírlak!” —
mondtuk neki és bekullogott
a fák közé. Pedig akkor még
nagyok voltunk és erősek.
álmos szerda délelőtt, túl a reggeli lényegmegragadáson, épp azon tűnődöm, ezúttal a kert melyik 30-40 négyzetméterén takarítsam össze a faleveleket, a küzdelem hosszantartó és reménytelen, hét nagy gesztenyefa, egy öreg diófa és több akác ontja a friss avart, a mogyoróbokrok, a tölgy és a hárs még el sem kezdték úgy istenigazából, amikor megszólal a telefon, felveszem, anyámat keresik, mondom, itt nem találják, kérdi a hölgy, üzenetet át tudnék-e adni, attól függ, mondom, honnan keresik, elmű-émász, mondja, akkor jó helyen jár, mondom, én vagyok a cég vezetője, amelyik 14 éve fizeti ezeket a villanyszámlákat, mi a probléma,
Unatkozott. Nincs mit szépíteni rajta, halálosan unatkozott. Már több mint egy hónapja hevert az asztalon, és a kezdeti lelkesedés, miszerint „most minden megváltozik, hogy végre kikerültem a cipősdobozból”, már régen lelohadt. Az első napok persze óriási izgalmat jelentettek a halálosan unalmas (talán még ennél is unalmasabb, de már egyáltalán nem biztos), cipősdobozban töltött évek után. Mert aki több mint két éven át van összezárva egy barnával, egy feketével (ja, és egy színtelennel), meg két fogkefével meg egy ronggyal, meg néhány hajcsavaróval, annak egy darabig minden szórakoztatónak tűnik.
Kertes házakban elkerülhetetlen, hogy ősszel olykor beköltözzön valamiféle rágcsáló. Nyári szokásból nyitva felejtett ajtón besurran, elfészkel, családot alapít. Vagy csak elfészkel, és télire felhalmozásba kezd. Nyáron esze ágában sincsen bemenni a házba, persze, kitűnően érzi magát a kertben, az erdőn, a füves területen. Ott van a természetes élőhelye, ott vannak a barátai és a természetes ellenségei. Minek keresné a bajt, ha semmit sem nyerne vele? Nyári patkány a szabad ég alatt érzi jól magát, mint mindannyian. Nyári eső elől behúzódik, nyári eső elállta után megszárítkozik és továbbáll. Ahogy mi magunk is.
