„Az eredményes gereblyézés előfeltétele a kellően rövidre nyírt gyep. Ha ezt a kellően rövidre nyírást annak idején elmulasztottuk, legokosabb, ha úgy hagyjuk a kertet: ahogy.”[1]
A forradalom évfordulója van. A gimnazisták jó eséllyel nem tudnak róla semmit. Jó eséllyel, mondom, mert ha semmit, az még mindig jobb, mint ha abból a valamiből vélnének tudni ezt-azt, ami most a rendelkezésükre áll. Mert akkor még megmaradhat az érdeklődésük, felkelhet a kíváncsiságuk, és nem idegenednek el végképp azt gondolván, tudják, mi is volt ez, és ha ez volt, amit látnak, hallanak, akkor ennyike.
Elővettem újra a Lomaxot[2], amely számomra az első — s mindezidáig az utolsó — autentikus forrás, a fordító, Krassó György kiegészítő és kiigazító jegyzeteivel. Míg olvasom, egyszercsak az a gondolat ötlik fel bennem, hogy a forradalom végülis győzött. Jó, nem úgy — nálunk sohasem úgy —, de végső soron Kádár emberarcú szocializmusa és legvidámabb barakkja valami olyasmi lett, amit a forradalmárok jó része áhított, igaz, pont ők nem vehettek belőle részt. Részben felakasztás és bebörtönzés, majd megbélyegzés, részben emigráció okán.
Senkivel nem őriztem együtt disznót. Igaz, ez rajtam múlt. No meg azon, hogy a szovjet főparancsnokság úgy döntött, mégsem vonul vissza a háború előtti határok mögé 1945 diadalmas napjait követően, hanem megkísérlik a háború után megnyerni a békét is. Nem sikerült. De ha nem jönnek és maradnak, anyám ugyanúgy disznót őriz, mint két idősebb nővére, és semmiképpen sem lesz belőle orvos. És akkor nekem is jó esélyem lett volna, hogy disznót őrizzek. Nem így alakult.
A szabadságharcosok vágya viszont nem teljesült, 1956-ban is maradtak a szovjet csapatok, még egy emberöltőn át. A magyar szabadságharcosok mind így voltak ezzel: évszázadokon át szolgált kitűnő alibiül utódaik számára az aktuális idegen/megszálló hatalom: mekkora királyság lehettünk volna! Így volt ez a törökkel, majd a Habsburgokkal, Hitlerrel, Sztálinnal, és így van most Brüsszellel is.
Egyszóval, ha 56 úgy győz, ahogy egy rendes győztes forradalomnak győznie kell, sok kivégzéssel, megtorlással, akkor sem úgy alakult volna a saját (nemzeti, hm) szocializmusunk, mint a skandinávoké, hanem úgy, ahogy a miénk szokott. Kádár nem Nagy Imrével számolt volna le, hanem a forradalom ellenségeivel, majd némi munkás-önigazgatást követően ugyanúgy felépült volna az, ami. Ami valahányszor sikeredett nekünk, ahányszor csak hozzáfogtunk.
Egy kollégám mondta a minap, hogy mindenki eléri a célját. Ezért érdemes rendre önvizsgálatot tartani. Ugyanis — folytatta a kollégám — mindenkinek az a célja, amit elért. Ezzel nem árt tisztában lenni.
Olvasgatom Lomaxot, és csöndesen nosztalgiázok, nem a forradalomról, hanem arról az időről, amikor megtudtam, mi is volt az, és amikor még azt hittem, a valóság bármit is számít.
A tények makacs dolgok, de egy-két pofon általában jobb belátásra bírja őket. A tényközlőket mindenképpen. Persze, ez a részecskefizikára például nem áll, de ne kalandozzunk túl messzire. „Ha a gyepet megfelelően rövidre nyírtuk előzőleg, akkor is csak tökéletes állapotban lévő célszerszámmal lássunk munkához, különben a várt siker elmarad.”[3]
_____________________________
[1] Voltaire Megvár a munka a kertben c. opusából
[2] Bill Lomax: Magyarország 1956
[3] Voltaire Megvár a munka a kertben c. opusából