Forrásszemelvény a szöveggyűjteményben: „A védelem gyakorlatát a nagy Kán-Kán csiszolta tökéletesre, erről is nevezték őt el, majd látni fogjuk, miért. Elöljáróban csak annyit, hogy kis Kán egyáltalán nem volt az ősi magyar kánok között — legfeljebb ha termetre —, de ezt nem jegyezték fel a krónikások, illetve akik mégis feljegyezték, azokkal később az a baleset történt, hogy levágták és ledarálták a fejüket, majd feldugták a seggükbe. Igaz, mindez csak afféle szóbeszéd útján terjedt, hiszen akik ezt esetleg mégis feljegyezték volna, azokkal az történt…” [Itt a kézirat sajnálatosan megszakad.]
A lóhátról gombászást nem a kispályásoknak találták ki. Ezzel nem a futsalt akarjuk a futballal szemben alábecsülni, egyszerűen arról van szó, hogy abban az időben ehhez tágas, nyílt terekre volt szükség. Manapság azonban, amikor a tágas, nyílt terekből egyre kevesebb akad — bár faritkítással a folyamat akár meg is fordítható, legalábbis politikai értelemben —, joggal vetődhet fel a teremben történő lóhátról gombászás iránti igény, amely indokolt és kielégíthető. A igénykielégítés fejlődéséről Sam Wood (Sám-Fa) értekezik A cipésztől a kaptafáig című nagyívű, hiánypótló munkájában, no de legalább a tárgytól ne térjünk el, ha már alanytól, állítmánytól minduntalan.
Forrásszemelvény a szöveggyűjteményben: „A védelem gyakorlatát a nagy Kán-Kán csiszolta tökéletesre, erről is nevezték őt el, majd látni fogjuk, miért. Abban az időben, amikor a nagy Kán felfedezte a lóhátról gombászás előnyeit (nem kell leszállni a magas lóról, onnan amúgy is jobban átlátni a terepet, az állat akkora kosarakat bír el, amekkorát ember sosem etc.), problémát jelentett számára — mert nemcsak erős volt és bátor, és nagyon szép, és vicces meg jó illatú (Állj már le, Géza, sok lesz és kontraproduktív… — Most miért, legalább ötöt kell írni mindig, azt mondták. — Na de az a jó illatú… — Mi van, Sanyi?! — Jó, jó, nem szóltam…), hanem gyöngéd és érző szívű is, és noha ő volt a legrettenthetetlenebb harcos, a védelmet mindennél többre tartotta. És hát, ugye, a lóhátról gombászás (egyik, és még mennyi van!, de mind legyőzzük!) problémája, hogy meg kell védeni az állatot a növénytől (a veszedelmes kúszóindáktól, amelyek a tágas szabad tereken is ott leselkedtek már abban az időben is, sajnos), és a növényt is az állattól, mert ügyetlenebb lovak (és sajnos ilyenek, noha elenyészően, de az ősi magyar lovak közt is előfordultak) könnyen ráléphettek a gombákra, tehát ennek valahogy elejét kellett venni. És akkor a nagy Kán kifejlesztette a tüskésgombát, miáltal a lovak igen magasra emelgették a lábukat, nehogy a talpukba fúródjon a tüske, ezáltal elkerülték a veszedelmes kúszóindákat is, miáltal állat és növény egyaránt meg lett védve, a tüskésgomba azóta is egyik fő nemzeti eledelünk, mert nemcsak ízletes, de szúrós is, a lábukat magasra kapkodó lovak pedig a csatában mosolyra késztették az ellenséget, a mosolygó ellenség pedig képtelen volt eléggé gyűlölni — pedig ez sem lehetetlen, de erről majd máskor —, így a nagy Kán-Kán nemcsak a növényeket és állatokat, de az asszonyokat, sőt az embereket is megvédte, összefoglalóan: az egész Baszatot.”[1]
A nagy Kán-Kán tehát két dolgot is szinte tökélyre fejlesztett, a lóhátról gombászást és a nemzetvédelmet. Csak azért szinte, és nem teljesen tökélyre, hogy kései utódainak is legyen mit tökéletesíteni, mert jó szíve nem hagyta, hogy elvevődjék a kései utódok kenyere.
___________________
[1] Baszat: a Nemzet korai alakja (vö.: Etim. Szót.)