
Megmaradt az a lehetőségem, hogy ha valami olyan, abban a formában jut eszembe, ami ebbe a rovatba kívánkozik, azt megírhassam és megjelenhessen itt. Úgyhogy ez az elköszönés mindössze a heti penzumtól való elköszönés. Fogunk még itt találkozni.

Jóval előbb kimentem, nem sokat aludtam az éjjel. Nem a Doki miatt. Vannak ilyen éjszakák, amikor az ember tehetetlen azzal szemben, mit művel az agya. Mikor világosodott, felkeltem. Kimentem az apám sírjához. Húsz év alatt az eső meg a jég meg a szél olvashatatlanná koptatta a nevet. De tudtam, milyen név van odaírva. Az az én nevem is. Meg még egy mondat: „A láthatatlanok örökkévalók” — mint ez a mondat is, noha még látható, de már olvashatatlan.

kora tavaszi délutáni nap betűzött a pinceablakon. Később, az év előrehaladtával ezt már nem tehette, túl magasan járt hozzá. De ilyenkor egy pár héten át, ha kitisztult az ég délután, pont keresztülvilágított a helyiségen, ahogy ezúttal is, különös, csillogó, szinte folyékony fénybe vonva a fekete zsákot. Káprázott a szemünk. Aztán olyasféle zaj hallatszott, mint amikor valaki belekotor a csipszeszacskóba. A zsák mozogni kezdett, és a Doki egyszercsak felült, mintha reggel az ágyban, a paplant kissé letolva magáról. Az arcát nem láttuk, mert fény keretezte a fejét.

A Lóri ott térdelt a Doki fölött, és nem válaszolt, aztán, asszem, a mentőket hívta. Legalábbis telefonált. A Brazil kiment egy cigire, mint akinek az egészhez semmi köze. Közben a Lóri megpróbálta újraéleszteni a Dokit. Pumpálta a mellkasát. Láttam, hogy a Doki cipőfűzője kibomlott, meg azt is, hogy keresztben ketté van törve a cipője talpa. Valami kilátszott.

Minden tettünk ott van egymás mellett az időben. Mint egy végtelenül nagy szekrény polcain szorosan egymás mellett minden egyes percünk. Mindenkinek minden egyes perce, aki valaha élt a földön. És minden perc több példányban is, hiszen ha ketten-hárman beszéltek, az mindegyiknek a kartotékjában szerepel. Mint valami monumentális állambiztonsági adattár. Csak itt nincsenek megfigyelők meg besúgók, itt mindenki csupán célszemély.

Még csak szerda délután volt, de a doki már ekszkatedra itta magát. Ilyenkor nem lehetett közbeszólni — kérdéseket és észrevételeket az előadás végén tegyenek tisztelt kollégák, emelte föl a mutatóujját, mielőtt nekilendült —, de ezt valamelyest enyhítette, hogy mindenkinek kikért egy kört. Tehette, mert őt is beleértve összesen négyen ültünk a Serpenyőben.

A hét napjait elsősorban azért különböztetjük meg egymástól, mert máskülönben rémesen egyhangúak lennének, másrészt pedig az ügyfélfogadás miatt. Már az ókori görögöket is halálra idegesítette, ha bárki bármikor megpróbált elintézni valamit — ez egyrészt gyanúsan simává tette az ügyintézést, jóformán semmi szükség nem volt korrupcióra (jó, azért egy kicsi szükség volt, persze), másrészt folyamatosan dolgozni kellett az ügyintézőknek, ami viszont már közvetlenül a legrégibb államok megalkotását követően is tűrhetetlennek bizonyult a hivatalnokok számára.

Nos, a tényleges helyzet az, hogy egymástól függetlenül működnek az idők kezdetétől fogva azonosság-, illetve különbségkutató iskolák. A tapasztalat azt mutatja, hogy a tudósok elsősorban lelki alkatuknak megfelelően döntenek, melyik tudományágat válasszák. A tudósok általában fegyelmezett emberek — ezt megköveteli a foglalkozásuk —, ugyanakkor nem példa nélkül való, hogy egyes iskolák vagy konkrét tudósok eltérő nézeteiből nézeteltérések adódtak. Vegyünk egy példát.

Tudnotok kell, hogy Mennyei Atyátok szeret benneteket, még ha én nem is kedvellek túlságosan. Mert a ti atyátok a tenyerén hordoz titeket, de ti akkor is csak aggályoskodtok, és azt kérdezgetitek, elég jól van-e így, nem hordozhatna-e esetleg másutt, így lesz-e vajon mindig, és mi lesz ha nem, és ha nem, akkor vajon meddig, és egyébként is mennyi az idő. És akkor a ti jóságos atyátok megnézi, hogy mennyi az idő, és ti lepottyantok az ő tenyeréről. Én szóltam.

Ősszel anyám bevitt a városba, és a nagybátyámnál töltöttük az őszt meg a telet is a rendszeres orvosi ellátás miatt. Sokat jártunk orvoshoz anyámmal, aki óvott a széltől is, de a pipafüsttől nem tudott, mert nagybátyám szája sarkában szinte állandóan ott lógott a kis angol pipa, és hiába szerettem az illatát, fuldokoltam tőle. Így otthon füstölődtem, az óvodába pedig bebugyolálva vittek. Legalább hat réteg — és sokáig tartott a kibugyolálás. A Rozit is bebugyolálva hozták, és együtt jártunk óvodába meg orvoshoz, és a két anyánk összemelegedett, amíg bugyoláltak bennünket, és mi is összemelegedtünk.