András László

András László

(1966, Budapest) író. 2010-ben jelent meg az Egy medvekutató feljegyzései című regénye, 2016-ban Világos indul című verseskönyve, 2018-ban Rasszista utazások c. novelláskötete, előkészületben a Kalligramnál új regénye.

Mikor van vége — és hogyan

Megmaradt az a lehetőségem, hogy ha valami olyan, abban a formában jut eszembe, ami ebbe a rovatba kívánkozik, azt megírhassam és megjelenhessen itt. Úgyhogy ez az elköszönés mindössze a heti penzumtól való elköszönés. Fogunk még itt találkozni.

Örök visszatérés V. — Az utolsó út

Jóval előbb kimentem, nem sokat aludtam az éjjel. Nem a Doki miatt. Vannak ilyen éjszakák, amikor az ember tehetetlen azzal szemben, mit művel az agya. Mikor világosodott, felkeltem. Kimentem az apám sírjához. Húsz év alatt az eső meg a jég meg a szél olvashatatlanná koptatta a nevet. De tudtam, milyen név van odaírva. Az az én nevem is. Meg még egy mondat: „A láthatatlanok örökkévalók” — mint ez a mondat is, noha még látható, de már olvashatatlan.

Örök visszatérés IV. — Az empirikus cáfolat

kora tavaszi délutáni nap betűzött a pinceablakon. Később, az év előrehaladtával ezt már nem tehette, túl magasan járt hozzá. De ilyenkor egy pár héten át, ha kitisztult az ég délután, pont keresztülvilágított a helyiségen, ahogy ezúttal is, különös, csillogó, szinte folyékony fénybe vonva a fekete zsákot. Káprázott a szemünk. Aztán olyasféle zaj hallatszott, mint amikor valaki belekotor a csipszeszacskóba. A zsák mozogni kezdett, és a Doki egyszercsak felült, mintha reggel az ágyban, a paplant kissé letolva magáról. Az arcát nem láttuk, mert fény keretezte a fejét.

Örök visszatérés III. — A sztróman

A Lóri ott térdelt a Doki fölött, és nem válaszolt, aztán, asszem, a mentőket hívta. Legalábbis telefonált. A Brazil kiment egy cigire, mint akinek az egészhez semmi köze. Közben a Lóri megpróbálta újraéleszteni a Dokit. Pumpálta a mellkasát. Láttam, hogy a  Doki cipőfűzője kibomlott, meg azt is, hogy keresztben ketté van törve a cipője talpa. Valami kilátszott.

Az örök visszatérés II. — Egy hang a múltból

Minden tettünk ott van egymás mellett az időben. Mint egy végtelenül nagy szekrény polcain szorosan egymás mellett minden egyes percünk. Mindenkinek minden egyes perce, aki valaha élt a földön. És minden perc több példányban is, hiszen ha ketten-hárman beszéltek, az mindegyiknek a kartotékjában szerepel. Mint valami monumentális állambiztonsági adattár. Csak itt nincsenek megfigyelők meg besúgók, itt mindenki csupán célszemély.

Örök visszatérés I. — A Serpenyő

Még csak szerda délután volt, de a doki már ekszkatedra itta magát. Ilyenkor nem lehetett közbeszólni — kérdéseket és észrevételeket az előadás végén tegyenek tisztelt kollégák, emelte föl a mutatóujját, mielőtt nekilendült —, de ezt valamelyest enyhítette, hogy mindenkinek kikért egy kört. Tehette, mert őt is beleértve összesen négyen ültünk a Serpenyőben.

Munkák és napok

A hét napjait elsősorban azért különböztetjük meg egymástól, mert máskülönben rémesen egyhangúak lennének, másrészt pedig az ügyfélfogadás miatt. Már az ókori görögöket is halálra idegesítette, ha bárki bármikor megpróbált elintézni valamit — ez egyrészt gyanúsan simává tette az ügyintézést, jóformán semmi szükség nem volt korrupcióra (jó, azért egy kicsi szükség volt, persze), másrészt folyamatosan dolgozni kellett az ügyintézőknek, ami viszont már közvetlenül a legrégibb államok megalkotását követően is tűrhetetlennek bizonyult a hivatalnokok számára.

Az interdiszciplína

Nos, a tényleges helyzet az, hogy egymástól függetlenül működnek az idők kezdetétől fogva azonosság-, illetve különbségkutató iskolák. A tapasztalat azt mutatja, hogy a tudósok elsősorban lelki alkatuknak megfelelően döntenek, melyik tudományágat válasszák. A tudósok általában fegyelmezett emberek — ezt megköveteli a foglalkozásuk —, ugyanakkor nem példa nélkül való, hogy egyes iskolák vagy konkrét tudósok eltérő nézeteiből nézeteltérések adódtak. Vegyünk egy példát.

Szentlecke Szent Pál apostolnak a faszariakhoz írt leveléből

Tudnotok kell, hogy Mennyei Atyátok szeret benneteket, még ha én nem is kedvellek túlságosan. Mert a ti atyátok a tenyerén hordoz titeket, de ti akkor is csak aggályoskodtok, és azt kérdezgetitek, elég jól van-e így, nem hordozhatna-e esetleg másutt, így lesz-e vajon mindig, és mi lesz ha nem, és ha nem, akkor vajon meddig, és egyébként is mennyi az idő. És akkor a ti jóságos atyátok megnézi, hogy mennyi az idő, és ti lepottyantok az ő tenyeréről. Én szóltam.

Babaruha

Ősszel anyám bevitt a városba, és a nagybátyámnál töltöttük az őszt meg a telet is a rendszeres orvosi ellátás miatt. Sokat jártunk orvoshoz anyámmal, aki óvott a széltől is, de a pipafüsttől nem tudott, mert nagybátyám szája sarkában szinte állandóan ott lógott a kis angol pipa, és hiába szerettem az illatát, fuldokoltam tőle. Így otthon füstölődtem, az óvodába pedig bebugyolálva vittek. Legalább hat réteg — és sokáig tartott a kibugyolálás. A Rozit is bebugyolálva hozták, és együtt jártunk óvodába meg orvoshoz, és a két anyánk összemelegedett, amíg bugyoláltak bennünket, és mi is összemelegedtünk.