kora tavaszi délutáni nap betűzött a pinceablakon. Később, az év előrehaladtával ezt már nem tehette, túl magasan járt hozzá. De ilyenkor egy pár héten át, ha kitisztult az ég délután, pont keresztülvilágított a helyiségen, ahogy ezúttal is, különös, csillogó, szinte folyékony fénybe vonva a fekete zsákot. Káprázott a szemünk. Aztán olyasféle zaj hallatszott, mint amikor valaki belekotor a csipszeszacskóba. A zsák mozogni kezdett, és a Doki egyszercsak felült, mintha reggel az ágyban, a paplant kissé letolva magáról. Az arcát nem láttuk, mert fény keretezte a fejét.