Abban az időben két percre laktam innen. Akkoriban soha nem ültem le a téren (kávéház sem volt), ám rengetegszer átvágtam rajta. Erre vitt az utam Péterhez, aki a Váci utca kilencben lakott, és itt fordultam jobbra a Városház utcára, a Martinelli tér felé (azóta újra Szervita tér), ha a szervita templomba mentem Bálint atya miséjére vagy hittanórájára. Néhányszor ministráltam is neki. Senki másnak sehol máshol. Ő volt az egyetlen, akinek szüksége volt rám mint ministránsra.
Beszélni egy általad ismert világról, amely mások számára ismeretlen. Beszélni annak a nyelvén, beszélni egy izgalmas, vágyott vagy éppenséggel félt világról, vagy beszélni valamiről, ami mindenki által unalomig ismert, és mégis úgy beszélni róla, hogy mindenki úgy hallja a saját nyomorult életét, hogy amíg téged hallgat, megfeledkezzék, és azt gondolja: mégis érdemes hát élni.
Nem csináltam semmit, itt vagyok,
nézz rám.
Hazudsz. Minden szavad hasznavehetetlen
gyémánt.
Boldogok voltunk egykor, de már nem
vagyunk.
Azért egy-két évig még lesz egymáshoz egy-két
szavunk.
Ezeket el fogjuk mondani. Mondjuk, hogy
érdekellek.
Kimentem veled az állomásra. Hűvös volt az idő.
A szokatlanul korán nyíló orgonavirágokon remegett
a harmat, nedves szél fújt. Megborzongtunk. Aztán
elbúcsúztunk, te felszálltál a vonatra, én autóba ültem.
Arra gondoltam, kár volt. Negyedóra múlva sorompót
kaptam. Talán te jössz — feldobogott a szívem.
...Ha néha mégis
beszélgetsz velem, mert neked is
szükséged van beszélgetésre néha,
akkor is csak a fontos dolgaidról tudunk
beszélgetni, semmiségekről, melyek
nem fontosak, sohasem.
Nem álmodtam semmi említésre méltót,
és arra ébredtem, hogy valami hiányzik.
Talán éhes vagyok, gondoltam. Kimentem
a konyhába, ettem pár falatot. Hm. Gondoltam,
iszom egy pohárkával. Aztán elszívtam egy
cigarettát. Aztán még egyet. Aztán megnéztem
a híreket, de semmi olyasmi nem történt.
...Tudtam, hogy te is
arra gondolsz, milyen lenne, ha most felvenném,
és akkor egymásra nevettünk. Aztán arra gondoltam,
milyen lesz, ha majd egyedül ülök és várok,
hogy megszólaljon végre, de néma marad.
Hogy ne legyen sötét. Hogy ne szívja el a lelkünket az üresség, hogy ne haljunk meg kishalállal, ne vesszünk bele az éjjeli öntudatlanságba, hanem virrasszunk, és megvárjuk az új fényt. Hogy ne dermessze meg a szívünket a hideg és a sötétség, amiben amúgy is bőven lesz részünk, hogy legyen meleg és világosság, amíg lehet.
A látómezőben egy látható mező.
A mezőn két láthatatlan állat legel.
Az egész mögött tudni vélünk egy pásztort.
Akiről hajlamosak vagyunk megfeledkezni.
Hiszen nem látjuk az állatait sem.
Ötvenéves elmúltam.
Apám ennyi idősen már bácsi volt.
Amit most nem teszünk meg egymással,
sosem fogjuk. Amit nem adunk oda,
azt magunkkal visszük.
Amit most nem mondunk ki,
az nem hangzik el.
