Egyes iskolák szerint a világot kulcsra készen átadták szombaton délután fájrontkor, holott lehet, mindössze arról van szó, hogy vasárnap az istennek sincs kedve dolgozni — ahogyan ez azóta számtalanszor bebizonyosodott — a rákövetkező hétfőn pedig mindenki megfeledkezett a dologról, ahogy azóta is, és a teremtés így maradt félbehagyva.
Ön kedveli a válaszokat, ha jól látom. Ha értelmük van a dolgoknak. Pedig azt legtöbbször csak mi magunk tulajdonítjuk, nem bírván az értelmetlenségből fakadó feszültséget. Ha tudná, hogy az emberek mennyire kötelességüknek érzik, hogy válaszoljanak, ha kérdezik őket! Erre viszonylag fiatalon rájöttem, és azóta nem teszek fel kérdéseket magamnak. Inkább másokat kérdezgetek. Igen, az emberek úgy érzik, kénytelenek válaszolni, ha feltesznek nekik egy kérdést. Elgondolkozott már azon, miért?
Abban az időben levelet kaptam Rómából, hogy boldoggá avatási pert indítottak ellenem. A per hosszúnak és bonyolultnak ígérkezett. Legalább hét élő tanúval írásban kellett igazolnom, hogy szomorú vagyok, különben veszítek. Először is kerestem egy megbízható ügyvédet. Persze, hogy viccelek, ez nem Amerika, úgyhogy elmentem a keresztanyámhoz, és elmondtam neki, mi a helyzet. Nem látszott boldognak, és mondtam is neki, hogy na, ez kellene nekem, hétszer, szóval.
A halálra nem kell különösebb ok, mint az élet. Nem tettem idézőjelbe ezt a mondatot, noha megtehetném, de magam sem tudom, ki gondolta ezt először ennyire triviálisan. Valami görög, nyilván, az most mindegy is, hogy szabad (pl. Szókratész) vagy rabszolga (pl. Epiktétosz), sőt a zsidók is rájöttek, noha erre a sugalmazott iratokból (Biblia) csak következtethetünk. Isten persze már tudta az elején, amiről meg azt kell tudni, hogy nem az eleje, csak a másik vége (blaszfémia). Beszéljünk másról.
Abban az időben a mindegyek elkezdenek előkerülni, először csak délben a piactéren, fűszervásárlás közben meg csirkevásárlás közben, de nem tűnnek el hazafelé ballagva sem, szatyorral, cekkerrel, nájlonnal, kosárral vagy bármivel. A mindegyűzés még nem kényszeres, egyszerűen csak jó volna, ha nem lenne mindegy. Mert ha mindegy, akkor még tovább lehet bandukolni cekkerrel, nájlonnal, szatyorral, és ha nem néz föl az ember, akkor észre sem veszi, hogy mindegy, egész addig, amíg haza nem ér, és hozzá nem szólnak, az ismert módokon az ismert szavakkal meg nem szólítják ismert szereplők.
Egyszer láttam egy időmérőedzést. Az időmérők olyankor a pontosságot gyakorolják, de én nem szeretem igazán a tóligot, mert noha kedvelem a kezdetet is meg a véget is, azt már rosszul tűröm, hogy valaki azért kezd bele valamibe, hogy vége legyen. Mert az időmérők arra törekednek, hogy a most valóban egyetlen pillanat legyen, minél rövidebb pillanat, egy szempillantásnyi, vagy még annál is rövidebb, annál is rövidebb, mint amennyi idő alatt kimondom ezt a szót: most. Én meg azt szeretem, ha a valami létezni kezd, és valóságossá válik, annyira valóságossá, hogy akár már el is engedhetem, nem szűnik meg létezni többé. Aztán ha vége van, persze, akkor úgyis vége van, de hogy valaki a kezdetben a véget szeresse, az fáj, és ha még sportot is csinál belőle, azt hibának tartom.
Havazott. Három nappal ezelőtt esett le a hó. Az utakról eltakarították, „járhatóak” az utak. Énekelni ugyan még nem lehet, mert akkor meghűl az ember torka — az utak nem énekelhetők. Ezt azonban nem mondják be az Útinformban, mint ahogyan azt sem mondanák be, ha énekelhetők lennének. Azaz ha végig lehetne ballagni-énekelni az ország hosszát-széltét. Valahogy így: Zalában az eget köd borítja, ónos eső esik, a torkot kikezdi a lassú pára, legföljebb ha egy miatyánkot mondhatni el. Borsodban a hótorlaszok miatt az utak járhatatlanok, viszont szélcsend van, rövid séták során elénekelhető a „nem úgy van most, mint volt régen”, vagy hasonló hosszúságú dal. Újrázás nem ajánlott, megfázás, rekedtség, hűlés. Hűlésre a szponzor terméke. Sose halunk meg. Ha mégis, örököseink visszakapják a készítmény árát.
Abban az időben elhatároztam, hogy visszafordulok. Eleinte csak úgy elmosódottan, hébe-hóba, később egyre erőteljesebben, egyre gyakrabban, végül pedig elkerülhetetlenül és vadul vágyni kezdtem rá, hogy ismerjen a boltos. „Kérnék egy pár zsemlét.” „Hány párat?” „Egy párat.” Olyan helyet szerettem volna, ahonnan, ha véletlenül mégsem vagyok ott, akkor hiányzom.
Sokan azt mondják, a matematikusok bogaras különcök. Pedig dehogy! Nem azt akarom ezzel mondani, hogy nem azok, hanem azt, hogy mindenki az. Mert kit ismerünk elég jól ahhoz, hogy ismerjük a furcsaságait? Legelőször is magunkat! Csak hát a saját furcsaságaink a magunk számára legtermészetesebb viselkedések, szokások, gesztusok, szavak. Maga a normális. Nincs is ebben semmi furcsa. Feleségek és férjek azonban bőségesen szolgálhatnak férjek és feleségek furcsaságaival. A máskülönben legjelentéktelenebb emberekével. Csak hát ezek kit érdekelnének? Leszámítva azt, ugyebár, aki megőrül tőlük. Ott vannak a tudósok, művészek, manapság már a sportolók, vagy csak az érthetetlen okokból híressé vált emberek. Meg akarjuk érteni, miért különböznek tőlünk. Vagy éppen miért pont olyanok, mint mi. Mert azt kevesen értik meg, hogy mi is az az m×c2, vagy hogy mit kell babrálni egy nyilvánvaló értelmetlenséggel, mint a gyök –1. A haj- vagy ruhaviselet, vagy éppen extrém szokások, azok igen, azok érthetők. Titokban elégedetten nyugtázzuk, hogy na, ez is pont olyan bolond, mint az anyósom, vagy épp ellenkezőleg: na, ez is pont olyan normális, mint én.
Azokon a helyeken, ahol régebben a dolgok voltak, most másvalamik vannak. Olyan valamik, amelyek egészen másmilyenek, mint azok, amiknek a helyén vannak. Vagy nagyon is hasonlóak, de semmiképpen sem AZOK. Az is előfordul, hogy nincs is ott semmi, csak üresen van hagyva a hely, rá lehet mutatni: itt volt ez és ez. De mégis gyakoribb, hogy itt van ez, de ez nem az, hanem csak ahelyett van itt, mert az már nincsen. Nem tudom, hogyan lesz innen tovább. Talán ülök majd valahol, egy helyen, (annak a helynek a helyén, ami már nincsen, de én még tudom, hogy itt volt), és akkor majd még jönnek talán valakik, és egyikük rám mutat, és azt mondja: ült itt egy ember, ahol most ő ül (én), nem, nem ő az, nagyon hasonlít, igaz, majdnem olyan, de mégsem egészen, szóval itt ült, pont itt, de tulajdonképpen nem is fontos — teszi majd hozzá zavartan, és a többiek is zavarban vannak, mert érzik, hogy valami nagyon fontosat akart mondani, de azt is érzik, hogy nem sikerült, és egy darabig még néznek rám tanácstalanul, hátha mégis sikerül meglátniuk azt, aki helyett csak én vagyok itt most, de persze nem sikerül és végül lehangoltan továbbmennek.