Ami elmúlt,
arról kései utódokkal megpróbáljuk elhitetni,
hogy a világ dicsősége volt.
Azokon a helyeken, ahol régebben a dolgok voltak, most másvalamik vannak. Olyan valamik, amelyek egészen másmilyenek, mint azok, amiknek a helyén vannak. Vagy nagyon is hasonlóak, de semmiképpen sem AZOK. Az is előfordul, hogy nincs is ott semmi, csak üresen van hagyva a hely, rá lehet mutatni: itt volt ez és ez. De mégis gyakoribb, hogy itt van ez, de ez nem az, hanem csak ahelyett van itt, mert az már nincsen. Nem tudom, hogyan lesz innen tovább. Talán ülök majd valahol, egy helyen, (annak a helynek a helyén, ami már nincsen, de én még tudom, hogy itt volt), és akkor majd még jönnek talán valakik, és egyikük rám mutat, és azt mondja: ült itt egy ember, ahol most ő ül (én), nem, nem ő az, nagyon hasonlít, igaz, majdnem olyan, de mégsem egészen, szóval itt ült, pont itt, de tulajdonképpen nem is fontos — teszi majd hozzá zavartan, és a többiek is zavarban vannak, mert érzik, hogy valami nagyon fontosat akart mondani, de azt is érzik, hogy nem sikerült, és egy darabig még néznek rám tanácstalanul, hátha mégis sikerül meglátniuk azt, aki helyett csak én vagyok itt most, de persze nem sikerül és végül lehangoltan továbbmennek.
Vannak aztán helyek, ahol táblák állnak, ahelyett, ami ott volt. „Itt állt a magyarság engesztelő temploma, a Regnum Marianum.” Rákosi Mátyás 1953-ban leromboltatta. „Itt állt Joszif Sztálin szobra. 1956-ban a forradalmárok ledöntötték és szétdarabolták.” „Itt állt a Tanácsköztársaság emlékműve. 1991-ben elszállították a szoborparkba.” „Itt állt a Regnum Marianum templom valahai helyét jelző fakereszt. Gimnazisták kettéfűrészelték 2002-ben.” Ez a feszület, amely itt áll, annak a kettéfűrészelt fakeresztnek a helyén áll. A tábla, amely most itt áll, ezzel a felirattal: „Itt állt Magyarország engesztelő temploma, a Regnum Marianum”, ahelyett a tábla helyett áll itt, amelynek ez volt a felirata: „Itt állt a Regnum Marianum templom. Rákosi Mátyás 1953-ban leromboltatta.”
Vannak aztán helyek, ahol valaminek lennie kellene, de az a valami nincsen. És ha az, aminek ott kellene lennie, nincsen ott, akkor minden egyéb, legyen az bármi, csak a valóság hiányának nehezen elviselhető emlékműve.
A Tanácsköztársaság-szoborra emlékszem, a talapzatán spirálban körbefutó köveken magam is gyakorta ugráltam, egyre könnyebben átugorva egyikről a másikra, ahogy cseperedtem. Mikor eltűnt onnan, már rég nem ugráltam szobortalapzatokon. Mondjuk, ez még pont megvan.
A Regnum Marianumra nagyanyám emlékezett, a Sztálin-szoborra apám. Mindketten meghaltak, most én emlékezem rájuk, de helyettük nem tudok. Igaz, nekik már nem hiányzik a valóságuk, a két, egymásra következő valóság. Tulajdonképpen nekem sem, sőt a Tanácsköztársaság-szobor sem. Akkor már inkább a kiásott szökőkút, melyet néhai Gobbi Hilda egyik utolsó kísérletének következtében ástak ki, mikor úgy tűnt, lesz Nemzeti Színház, és pont a szökőkút helyén. Lett, de nem ott. Ott nem lett semmi, tábla se: „Itt állt (szökött) a kút, amit kiástak, hogy a helyére Nemzeti Színházat építsenek, aztán mégse”.
De amíg nagyanyám, apám itt volt, vagy legalább még egyikük, addig nem én voltam a múltnak őrzője.