Egyszer láttam egy időmérőedzést. Az időmérők olyankor a pontosságot gyakorolják, de én nem szeretem igazán a tóligot, mert noha kedvelem a kezdetet is meg a véget is, azt már rosszul tűröm, hogy valaki azért kezd bele valamibe, hogy vége legyen. Mert az időmérők arra törekednek, hogy a most valóban egyetlen pillanat legyen, minél rövidebb pillanat, egy szempillantásnyi, vagy még annál is rövidebb, annál is rövidebb, mint amennyi idő alatt kimondom ezt a szót: most. Én meg azt szeretem, ha a valami létezni kezd, és valóságossá válik, annyira valóságossá, hogy akár már el is engedhetem, nem szűnik meg létezni többé. Aztán ha vége van, persze, akkor úgyis vége van, de hogy valaki a kezdetben a véget szeresse, az fáj, és ha még sportot is csinál belőle, azt hibának tartom.
Figyeltem az időmérők arcát, amikor az edző elüvöltötte magát, hogy most. Összeráncolt homlokkal indították és állították meg a stoppereiket, és meredtek a számlapra megfeszített tekintettel, legszívesebben a szemükkel nyelték volna el a mutatót, aztán az edző elvette az órákat, és akinek a mostja több volt, mint öt perc, azokat csuklóztatta egy szubjektív mostnyi ideig.
Persze, megértem én az időmérőket is. Gondolkoztál már, hogy az örökké valóság miért elviselhetetlen? A néha valóság is erős tud lenni, aki elszokott tőle, vagy hozzá sem szokott soha, az rosszul tűri. Az egyenletes, hosszú valóság, amivel olykor a hegyekben találkoztam, vagy utazás közben, az valami gyönyörű, de a városban nehezen viseljük, és legtöbben belebetegszünk.
Van kollégám, aki időmérőként kezdte, teljesen félreértve a sportág lényegét, mert már kezdetben is legkevesebb harminc-negyven perces mostokat csinált, és üvöltöttek vele, és amikor két hónap után még mindig legalább negyedóra volt a mostja, akkor behívták az apját, és gúnyosan azt tanácsolták neki, hogy válasszon valami kevésbé stresszelő sportágat, amiben sikerélménye lesz, de a tóliggal hagyjon fel, mert nem neki való.
Téridőelmélettel kezdett foglalkozni — még nem volt medvész —, mikor megismerkedtünk a könyvtárban. Meséltem az időmérőedzést, amit láttam, akkor elmondta, hogy ő versenyzett is, és hogy az eltanácsolása után, mikor az apja is nagyon lehordta, csinált egy közel háromhetes mostot, csak úgy, brahiból, és néha azóta is megpróbálta, de már negyvennyolc óránál többet nem tud, de azért nem akar felhagyni a kísérletekkel, mert noha két nap még nem az örökké valóság, de valahogy el kell kezdeni. És hogy a téridővel is azért kezdett foglalkozni, mert az a hipotézise támadt, hogy az egyes helyek természetétől függően rövidebb vagy hosszabb a most, és gyengébb vagy erősebb a valóság. Ezt a feltevést megerősítendő kutatott a szakirodalomban, és most keresi a választ, a tér mely tulajdonságai befolyásolják elsősorban az idő működését.