András László

Beszélgettem egy kollégámmal a térről és az időről. Neki és nekem nagyon eltérő módon működik. Ő sokat, sokfelé utazik a világban, dolgozott több kontinensen is, az utazás a munkájával jár. És hát időről időre munkahelyet vált. Ebből adódóan jobbára csak laza kötései vannak, a kevés számú erős kötését pedig viszonylag ritkán látja, évente, jobb időkben évente kétszer-háromszor. Igaz, ehhez már nem kell San Franciscóban és Piliscsabán lakni, az Újlipót és Zugló közötti távolság is megnőhet úgy, minden igyekezetünk ellenére, hogy évi két-három alkalomnál többször ne tudjuk áthidalni.

A mi magyarországi nyavalyáink egyik forrása, hogy a saját véleményünknek nem az esetlegességét, hanem a kizárólagosságát preferáljuk. A valóságunkét. Aki nem ebben a valóságban él, aki nem azt látja, amit mi, az (ők, rosszabb esetben azok) legfeljebb szánni való, jóindulatú bolond, de ezen a kedélyességen már egy ideje túl vagyunk, úgyhogy inkább veszélyes ellenség.

nevezett Arany Évek otthon. Kétségtelen, hogy van, akinek a számára ez a lehető legjobb megoldás, ugyanakkor nem szeretnék abba a helyzetbe kerülni, hogy ez legyen számomra a lehető legjobb megoldás. A Pokol Tornáca név sokkal valószínűbb, mint az Arany Évek. Akaratlanul tolult az agyamba, mikor végigjártam a kellemes kis parkban megbújó barátságos épületet, és megpillantottam a társalgó három különböző sarkában három egyforma fotelben ülő három egyforma öregasszonyt.

Kocsmában néztem a magyar–izlandi meccset, konkrétan Zebegényben, még konkrétabban a Mókusban. Tízfős társaságunkon kívül ott volt mindenki, aki befért, beleértve vagy egy tucat kissrácot szülőstül. A mi társaságunkban is voltak olyanok, akiket nem különösebben érdekel a foci, épp emiatt nem is értik, hogyan működik — nemcsak nők, hogy hagyjuk a genderizmust —, de ők is érezték, hogy most valami történik. Valami olyasmi, ami nem mindennapos. A folyamatos stadion- és kocsmazúgásban a mellettem ülők kérdezgettek, én pedig igyekeztem válaszolgatni, mi miért történik, elmagyarázni, mit is látnak.

Boldogság. Mit is jelent? Kinek mit. Ha például valaki szabadságra vágyik, és megszerzi azt, akkor vajon boldog lesz-e? Nem. Akkor szabad lesz. Ha biztonságra törekszik, és eléri ezt, boldog lesz? Nem. Akkor biztonságban lesz. Ha nyugalomra vágyik és békén hagyják, akkor boldog lesz? Nem. Akkor végre nyugiban lesz. Eszerint a logika szerint tehát ha valaki boldog akar lenni, akkor ahhoz először is az kell, hogy boldog akarjon lenni.

Életem első ötven évében meglehetősen fegyelmezetlenül éltem. Úgy tervezem, hogy életem második ötven évét lényegesen fegyelmezettebben fogom leélni, és ha beválik, életem harmadik ötven évében már nem lesz gondom. Vélhetően amúgy sem.

Nem pedig magunkban motyogni, vagy még úgy sem, csak bambulni a papírra, amíg összefolynak a betűk a szemünk előtt. Aki tanult már komolyabban, az tudja. Énekelni, vagy ha mást nem, fütyörészni, ha holdfény alatt járjuk az erdőt. Énekelgetni neki, megnyugtatni, lecsillapítani. Beszélni hozzá, beszélgetni vele.

Annyira boldog voltam, mert ötvenéves koromra eljutottam oda, hogy simán meg lehet mondani nekem, ha valaki kettesben szeretne maradni, én meg zavarok. Aztán persze eszembe jutott, lehet, inkább arról van szó, hogy ő jutott el harmincnyolc éves korára oda, hogy simán megmondja bárkinek, ha zavarja. De a helyzet az, hogy mégiscsak eljutottam odáig, ha ő simán megmondja, én simán tudomásul veszem. Persze ebben az is közrejátszhatott, hogy egyedül szerettem volna maradni. Meg az is, hogy ötvenéves koromra eljutottam odáig, végül úgyis mindenképpen egyedül maradok, és ezen egy rövid beszélgetés lehetősége már semmit sem változtat.

Van, amiről korábban nem beszéltem, pedig ugyanúgy a hivatalhoz tartozik, és ugyanolyan fontos, mint más egyebek, amikről viszont korábban már beszámoltam. Olyan működési elvekről van szó, amelyeket nem sikerült átültetnem egy másfajta beszédvilágba, valahogy mindig itt maradtak a határon. Lássuk, miről is van szó.