András László

Istennek híja, aki nem bírja, el innen! El innen! Tisztában lévén, mi a rend jele: kultúrkör. Kultúrkör.

Elviselni a másik rosszkedvét. Ha ő is elviseli. Maximum annyira „ott lenni”, hogy ha akar, használhasson engem. De ezt a felajánlást csak akkor szabad megtenni, ha nincs bennem semmi disszonancia.

Sokan gondolják, hogy birtokolják az igazságot, pedig dehogy. Az a valami birtokolja őket, amit igazságnak gondolnak. Hisznek inkább. Az igazság olyasmi, amiben érdemes hinni. Egyfajta rend. Magyarázat. A megértés illúziója. Tudni az igazat.

Azoknak kellene írni, akinek már semmijük nincsen, akik meghalnak. Hogy nekik legyen mit olvasniuk — nem is az, hogy olvasniuk, hanem valamijük egyáltalán. Persze, tudom, oda nem vihet magával semmit az ember, de nem is átvinni, hanem hogy átmenni, hogyan menni át. Nem csak úgy általában és filozofikusan, vagy éppen hisztérikusan, hanem nagyon is konkrétan.

Az első néhány alkalommal úgy tűnt, mintha a másik, aki beszélt, elmondta volna, amit akart. De eljött az idő, amikor újra ugyanazt a történetet hallottam ugyanattól az embertől. Eleinte, mert tapasztalatlan voltam, közbevetettem, hogy ezt már mondta — és akkor furán néztek rám, kissé hátradőlve, vagy hőkölve, mintha hátralépne az ember, mert valami túl közel került hozzá. Aztán valahogy mindig folytatták, egyesek pont onnan, ahol beleszóltam, mások kihagytak valami keveset, vagy egy másik történetbe kezdtek, amit már szintén hallottam.

Nincs nőd? Nincs pasid? Nincs pénzed? Nincs állásod? Diszkriminálnak? Elnyomnak? Sanyargatnak? Seggfejek mondják meg, mit csinálj? Seggfejek hoznak seggfej törvényeket? Fizetni kell vízért, áramért, parizerért, jó szóért? Háború lesz!

1981. Azóta tudom az eszemet. Huszonöt évnyire volt 1956. Most ugyanennyire van a rendszerváltás. Azt tudom, hogy jó lett volna, ha beszélnek nekem 56-ról. De mindent úgy kellett kikaparnom magamnak. Pár évvel idősebb kortársak voltak segítségemre. Aztán megjelent a Lomax. Egy éjszaka alatt végigolvastam. Reggel úgy mentem ki az utcára, mint a részeg. Néztem az arcokat, azokat, amelyek elég öregek ahhoz, hogy tudniuk kelljen, amit én csak az éjjel tudtam meg. Parizert vettek. Tejet, kenyeret. Álltak a sorban. Belebámultam ezekbe az arcokba. Semmi. Én is vettem parizert. És egyszerűen nem értettem, hogy nem szakad le az ég.

Ahogy igaz, hogy mindenféle emberre szükség van, pont olyanra is, mint te vagy én, az is igaz, hogy mindenféle ember nélkül elvan a világ. Túlteszi magát rajta, ha már nem leszel, vagy azon, ha átmenetileg kiszállsz. Mérhetetlen nagyképűség az ellenkezőjét feltételezni, mint ahogyan mérhetetlen kishitűség azt feltételezni, hogy rád pont így, pont ilyenként nincs szükség. Végül persze úgyis félbehagyod.

A szenzációelmélet azt írja az elképesztéssel kapcsolatban, hogy akkor éri el a legtökéletesebb hatást, ha a) minél hihetetlenebb az előadott esemény; és b) még éppen elhihető. Az elhihetőség tartománya az idők során sokat változott onnantól, hogy „a saját szememmel láttam”, odáig, hogy „nézd meg a saját szemeddel”, fenn van a jutubon fécen etceterán.

Feküdtem a padlón magatehetetlenül. A szobában sötét volt, az ajtó résnyire nyitva, ott szűrődött be egy halvány fénycsík, meg a barátaim hangja a másik szobából. Pókereztek. Én is pókerezni jöttem, de aztán egyszerre azelőtt soha nem tapasztalt gyengeség vett erőt rajtam: mintha mindenem ólomból lenne, húzott lefelé a gravitáció. Felálltam, elnézést kértem, átmentem a kisszobába és lerogytam a padlóra. Hevertem a sötétben, és nem volt semmi más.