András László

Minden reggel hitetlenkedve kelek fel, és bámulom, mint sorjázik nap nap után: az életem. És csodálkozom a tevékenykedőkön, hogyan is hihetik, hogy fontos valami, ami holnapra elmúlik. Persze, irigylem is őket ezért. Már amennyiben ez lenne az élet, nem az álmok és a múlt, ami százszor erősebben jelenvaló, mint ez a tevékeny sürgésforgás, ami csupa megfeledkezés, szemben az álmokkal, amelyek kéretlenül is jönnek, és hosszú ideig velem maradnak.

Hihetetlen, hogy a dichotómiák milyen mértékben ejtik foglyul — vagyis inkább határozzák meg — gondolkodásunkat. Iskoláskorban indul a hivatalos kiképzés a jóról és a rosszról — addig legföljebb a családtól kaptunk belőle ízelítőt többé vagy kevésbé módszeresen. Az óvodában persze már megnyilvánul a hatalom, gyerekek között is, de jóra és rosszra csupán idomítanak. Mert még nem értjük a lényeget. Nem kívánom alábecsülni az idomítás hatását, de csak iskolás korban kezd majd felderengeni, hogy aztán egyre vakítóbban süssön le ránk életünk napja, a lényeg.

egyszerűen nem voltam hozzászokva ahhoz, hogy nem szeretnek, és azonnal zavarba jöttem, és ettől lettem én szeretetreméltó, mint egy kis állat, valahogy megérezték rajtam a nők, barátok, ellenségek, hogy bármire kapható vagyok, aztán ez a szeretetreméltóság is elmúlt, mert az úgy van, hogy ugyanaz a mozdulat, ami egy kisgyereknél cuki, egy fiatal fiúnál szeretetreméltó, az harminc fölött már egyre kínosabb, és végül már szánalom se, csak megvetés

úgy gondolkodtunk egymásról, mint tulajdonunkról, de mint sajátosan birtokba nem vehető tulajdonról, éppen a lényeg, a rendelkezés hiányzott teljes mértékben, a birtoklás — ezzel szemben nagyon is valóságos volt, valamiféle fenyegető felelősség, valami súlyos ígéret arra nézve, hogy ezzel a különös és birtokba vehetetlen tulajdonunkkal majd egyszer el kell számolnunk, egyszer majd kell kezdenünk valamit, de senki sem mondja meg, mit is, és nincs honnan tudnunk

A fiú ugyanúgy teljesíthetetlen feltételeiről és a betarthatatlan, ámde a másik félre rákényszerített egyezségeiről lett híres, mint az apa. Van, aki azt állítja, hogy ő, esetleg a szervezet, amelyhez tartozik, pontosan tudja, milyen az apa, milyen a fiú, és hogy melyikük mit akar tőled meg tőlem. Több ilyen szervezet is van, melyek e kérdésekben egymással sem egyeznek.

Az Űr Angyala a csillagok fölött lakik a semmiben. Eljön és ürességet hoz magával. Eljön mindig, ha reményünket elveszítjük, eljön az Űr Angyala, és jeges ürességet hoz a szívünkbe. Nem ő az, aki a reményt megöli bennünk, nem, a remény magától hal meg, szétforgácsolódik egyszerűen, vagy csak elolvad, mint fürdővízben a szappan, észrevétlenül — és pont úgy is csúszik ki a kezünk közül. Szóval a remény egyszercsak nincs többé, és semmi más sincsen, és kék színű az űr angyala, mert sok magas levegő van alatta, ahogy közeledik, kék, mint a hegyek vagy a tenger, csak sokkal hidegebb.

Miután befejeztem, visszaültem az első sorba a köpcös mellé, aki biztatóan bólintott. Úgy látszik, a miniszterelnök is meg lehetett elégedve a beszédemmel, mert amikor váltottuk egymást, mosolyogva nyújtotta a kezét, menet közben kezet ráztunk, ahogy ez a fotókon is jól látható. Aztán a miniszterelnök könnyed léptekkel felment a pódiumra, megköszörülte a torkát és a terem elcsendesedett.

Egész héten a forrásokat tanulmányoztam, miközben csak átmenetileg tudtam megszabadulni a kellemetlen érzéstől, hogy minden mozdulatomat figyelik. Az öltönyössel nem találkoztam többet, de nemegyszer láttam a hatalmas utcai kivetítőkön a miniszterelnök társaságában. A köpcös viszont, aki Szilénoszként mutatkozott be, többször fölkeresett, és biztatott, hogy jól haladok. Ezzel nem értettem egyet, de végül csak összeállt a szöveg, amit az ünnepségen el is mondtam.

Az öltönyös azonnal megnyomta a telefonját, amit egész idő alatt kvázi lövésre készen tartott, és halkan beleszólt: megvan az emberünk, stipi-stopi. Vonásai egy pillanatra ellágyultak, rám nézett, és mosolyogni próbált. — Tudod, hogy én nem — mondta aztán újra megszigorodva, szemrehányóan a köpcösnek, mikor a pincér letette elénk a három pohár mélybordó italt, de a másik csak legyintett. Közben az ugrott be, lehet, hogy nem csak nekik van listájuk, hanem több ilyen páros is járja a várost. Talán egyszerre győzködtek három-négy „szakértőt” öltönyösök és köpcösök. De az enyémek nyertek! Ha nem így lett volna, feltehetőleg megcsörren a telefonjuk, és azt mondják, bocsánat, felejtse el. Büszkeség öntött el, hogy az én csapatom nyert, és jókedvűen koccintottam a poharamat a malacképűéhez.