A megfejtés
Miután befejeztem, visszaültem az első sorba a köpcös mellé, aki biztatóan bólintott. Úgy látszik, a miniszterelnök is meg lehetett elégedve a beszédemmel, mert amikor váltottuk egymást, mosolyogva nyújtotta a kezét, menet közben kezet ráztunk, ahogy ez a fotókon is jól látható. Aztán a miniszterelnök könnyed léptekkel felment a pódiumra, megköszörülte a torkát és a terem elcsendesedett.
— …és beszélhetnék világhírű tudósainkról, akiknek itt most nem említem a nevét, hiszen anélkül is ismeri mindenki őket, hiszen világhírűek. Beszélhetnék küzdelmeinkről, amelyeket népünk szüntelenül vívott és vív az ellenségeivel, mert erről a világ sajnálatosan keveset tud, leszámítva ellenségeinket — nézett föl, és körbe a teremben ülőkön a miniszterelnök finom mosollyal, majd nagy levegőt vett, kifújta, aztán a vállával eligazgatta a zakóját. — De erről sem fogok beszélni, mert ellenségeink nem méltók rá, a mi népünk pedig anélkül is jól tudja, mi a küzdelem, hogy erről beszélnének neki…
A miniszterelnök még hosszasan sorolta, miről nem akar beszélni, közben a feszültséget tapintani lehetett, a kamerák optikái valósággal kigúvadtak, a puskamikrofonok egyre előrébb nyújtóztak, hogy egyetlen pillanatot se szalasszanak el.
— Vannak, akik kérdéseket tesznek föl — mondta a miniszterelnök —, de a mi dolgunk nem az, hogy kérdezzünk. A mi dolgunk az, hogy válaszokat adjunk. Vannak, akik újabb és újabb kérdéseket tesznek föl, miközben elfelejtik a régi válaszokat. Mi tudunk néhány olyan választ, melyekhez a legtöbben már a kérdést is elfelejtették.
Egy pillanatra elhallgatott és körbejártatta tekintetét a termen. — Atlantisz nem süllyedt el! Atlantisz létezik, itt állunk rajta — kiáltotta, és toppantott egyet. — Mármint azon, ami maradt belőle — tette hozzá, és lehajtotta a fejét. A terem felmorajlott, egyszerre lehetett érzékelni a megdöbbenést, a hitetlenkedést, és a várakozást.
— Az emberiség hajnalán történt egy borzalmas katasztrófa. Mára már nemcsak a nyomai, de a róla való beszéd is feledésbe merült. A mi tudósaink azonban nem azért világhírűek, hogy ne kutatták volna makacsul ezeket a nyomokat. Kérem, nézzenek meg egy rövidfilmet! — mondta, és elsötétült a terem, izgatott suttogás hallatszott, majd megvilágosodott a pulpitus mögötti hatalmas kivetítő.
Homályos képek látszottak — Ez egy tenger alatti felvétel — mondta narrátorként a miniszterelnök, aki továbbra is a helyén maradt, éppen akkor, amikor felismerhetővé vált, hogy víz alatti képeket látunk. Egy reflektor világított néhány méternyire a zöld derengésben, és valami hatalmas, sápadtfehér felületre közelített a kamera. Lassan mozgott, egyre lefelé, követte a homályban az óriási felületet, le, egészen a sárga iszapig, ott körbejárta — ez percekig tartott —, majd elindult felfelé. Nem tudtam kivenni, mi lehet az a valami a vásznon, csak azt láttam, hogy óriási.
— Íme a válasz! — mondta a miniszterelnök, és ismét kigyulladtak a fények.
Mindez, és persze az ezután következők is jól ismertek, hiszen élőben közvetítették az egész világnak. Én személy szerint azt gondolom, úgy történhetett, hogy Atlasz játékosan dobálta a Földet, majd egyszer a feje tetején akarta megállítani ahelyett, hogy a kezével kapta volna el, s akkor az ütés erejétől a szárazföld összetörött, és a darabjai lassan elkezdtek széjjelúszni, Atlasz pedig fejjel előre belezuhant a tengerbe, és mélyen az iszapba fúródott. Azóta mi tartjuk az égboltot, hogy le ne szakadjon, noha magunk sem tudunk róla.