és neked lelki atyám, hogy a rossz tanulókat nem vitték magukkal a kirándulásra, meg kellett tanulják az alkuárukapufalut, annyira ostobák voltak, hogy nem bírták megjegyezni azt a pár kivételt, és mi maradtunk vigyázónak Klaudiával, az okosok, és akkor elkezdték mutogatni egymásnak a seggüket, az ostobák, mi meg ültünk kinn a terem előtt Klaudiával, összeszorított térdekkel, szorosan egymás mellett, összeszorított fogakkal, és nem mertünk egymásra nézni, miközben bennem elindult felfelé egy forróság, és már éppen arra gondoltam, hogy megfogjam a kezét, és megfogjam a combját, és megkérjem, hogy húzza le a bugyiját, hadd nézzem meg a fenekét, amikor hirtelen felém fordult, és égett a szeme meg az arca felháborodástól, és a hangja is remegett, amikor megszólalt, és azt mondta, ugye, milyen undorító;
úgy gondolkodtunk egymásról, mint tulajdonunkról, de mint sajátosan birtokba nem vehető tulajdonról, éppen a lényeg, a rendelkezés hiányzott teljes mértékben, a birtoklás — ezzel szemben nagyon is valóságos volt, valamiféle fenyegető felelősség, valami súlyos ígéret arra nézve, hogy ezzel a különös és birtokba vehetetlen tulajdonunkkal majd egyszer el kell számolnunk, egyszer majd kell kezdenünk valamit, de senki sem mondja meg, mit is, és nincs honnan tudnunk;
akkor ott, a terem előtt persze visszahőköltem és nem mertem hozzá sem érni, nemhogy a kezét megfogni, de aztán később sokszor ülünk majd, fogjuk egymás kezét, tudjuk, hogy Isten egymásnak teremtett bennünket, pontosabban azt tudjuk, hogy az ő szülei és az én szüleim ezt állapították meg valamikor sok évvel ezelőtt, és azóta csak erősödtek ebben a véleményükben, hát hogyne, a kognitív disszonancia redukciója (ezt akkor nem tudjuk ott ülve és egymás kezét fogva), hiszen minden velünk kapcsolatos cselekedetüket ez a megállapítás mozgatta, ennek megfelelően cselekedtek velünk, ide neveltek föl bennünket külön-külön és együtt, szüntelenül szem előtt tartva ezt a tényt, és emlékeztetve minket erre a tényre, amilyen gyakran csak lehetett, és hát olyan gyakran lehetett, amilyen gyakran csak akarták, és ez a munka az Isten teremtésének a folytatása, erről meg voltak győződve, hogy még jobban még egymásabbnak, ez kitöltötte az életüket, és ha kudarcot szenvedtek is itt vagy amott, másutt, ez a cél mindig felegyenesítette őket, tudták, hogy miért élnek, mi a rendeltetésük;
végül ezt már mi is így gondoltuk, anélkül, hogy a szavak mögött bármit éreztünk volna, anélkül, hogy bármit jelentettek volna ezek a szavak, nem mozdult meg a föld, nem mozdult meg bennünk semmi, nem lehet egyetlen szót sem, semmit sem kimondani naponta ötször-hatszor anélkül, hogy végül ne válnál teljesen közömbössé a jelentése iránt, az csak olyanná válik a szavak hétköznapi forgatagában, mint egy bútor sarka, automatikusan tudod, automatikusan kerülöd ki csukott szemmel is, sötét szobában is;
jóval később is úgy kopogtak a szavak, mint a kabátomra az eső, alkalmassági vizsgálat, jut eszembe, a jogosítványom megszerzésekor voltam először, ez jutott eszembe, jóval később, valaki megvizsgálja, alkalmasak vagyunk-e az isten általi egymásnak teremtésre, kell-e ehhez az, hogy tudjunk róla, és ez a tudás alkalmassági feltétel-e, és bónuszt jelent-e, ha nemcsak tudunk róla, de el is hisszük, sőt felérjük ésszel, hogy ez mit jelent;
vagy hogy csak úgy szimplán alkalmasak vagyunk-e, nem valami konkrét dologra, feladatra, gondolj magadba, alkalmas vagy-e egyáltalán én nem