Ezek a kérdések azonban nem egyszerűen megválaszolhatók, mindenféle válaszkísérlet csak befelé visz az egyre bonyolódó problémák közé, új kérdések és elágazások nyílnak. Mert amikor az elképzelhetetlen megtörténik, kiderül számunkra, hogy a világ nagyobbik részét csak úgy odaképzeltük magunk köré, ez ilyenkor leomlik, és időbe telik, amíg újraképzeljük. Ilyenkor aztán tapasztalatokat szerzünk embertársaink képzeletének működéséről is.
Megfigyeltem, hogy ha kelet vagy dél felől érkezem, sokkal szívesebben hallgatják a meséimet, de ha nyugat vagy észak felől, akkor hamarább elhiszik, amit mondok. Itt sem volt ez másként. Annak viszont, hogy a bennszülöttek gyanakvóak vagy barátságosak velem, a legkevesebb köze hozzám volt. Sokkal inkább a velem való találkozást megelőzően más idegenekről szerzett tapasztalataikhoz. Ahol hozzá voltak szokva a turistákhoz, először meg akarták nekem mutogatni, illetve el akarták nekem adni azokat a dolgokat, amiket a turisták szívesen nézegettek illetve vásároltak. Amikor kiderült, hogy nem turista vagyok, akkor kezdtek kérdezgetni, majd mesélni.
Tudta, hogy ugrás előtt nem szabad se megállni, se lenézni. Reménykedett benne, hogy még zuhanás közben szörnyethal, vagy legkésőbb a jeges vízbe csapódva megáll a szíve. A hidak közül elvetette a női nevűeket. A szabadságon egy pillanatra eltűnődött. Végül felgyalogolt a parton, és az Összekötő hídról ugrott.
És akkor behívattam az összes dílert, mert a jó cél érdekében semmi sem drága, meg úgyse én fizetem, és megmondtam, hogy most két csapatra oszlunk, az egyik velem gyűjt, és aki nem gyűjt velem, az szétszór, hogy lássák az emberek, hogy hogyan adunk mi, és a szétszórást egy kollégámra bíztam, aki nagyon ért ehhez, egész életében ezzel foglalkozott, először csak két kézzel szórta, amije volt, aztán még felvett embereket, nagyon ütőképes kis csapata van, bármikor, bármit képesek szétszórni, na, őket bíztam meg az akció másik felének lebonyolításával, de végül annyi lett a munka, hogy csak be kellett szálljak személyesen is, és nagyon nem volt könnyű, noha nehéz.
Fekszem az ágyon tágra nyílt szemmel, és olyan erősen nézek, mintha lukat akarnék fúrni a sötétbe, belesajdul a homlokom. Végighúzom rajta az ujjaimat, izzad-e már, és tényleg nyirkos. A Két Medvéhez címzett fogadóban töltöm az éjszakát, jobbára hánykolódással — északi-nyugati álmoktól mentesen —, fel-felugorva és az ablakhoz lépve, majd újra végigdobva magam az ágyon. Mert jön a dagály, és valami távolodásérzést hoz magával: mintha megnyúlnának az utak, távolodnának a lakott települések, meg minden. Nem nagyon értem, mi történik, csak nyugtalan vagyok, de ezt már megszoktam, a saját nyugtalanságomat, és nem is fogom külső körülményekre, de azt nem szeretem, ha nem értem, mi történik körülöttem, esetleg bennem, vagy éppen velem.
Ez az „arra jársz”, ahogy megnéztem, párnapos gyaloglást, majd ugyancsak párnapos vonatutat jelentett a kontinens pereméig. Visszaírtam neki, hogy nem, most már a nehéz évszakban járok, és lehet, hogy volt közben még rövid évszak is, esetleg könnyű, de nem vettem észre.
Amikor elvetődtem Törökországba, kérdezgettem a törököket, hogy vannak-e errefelé medvék, és ha igen, mekkorák. A törökök szívesen válaszolgattak, mert kedvelik a magyarokat, és így engem is kedveltek, de sajnos segíteni általában nemigen tudtak. Az átlagtörök lényegesen kevésbé tájékozott az országa felől, mint mondjuk az átlagnémet. Ráadásul az átlagnémetről tudni kell — csak a példa kedvéért —, hogy kivétel nélkül megüti a német átlagot, míg az átlagtörök többnyire a török átlag alatt marad.
erősen a bennszülött szemébe nézett, megragadta a karját, és azt mondta:
— Menjünk!
Aztán jött a révész, és én is földrészt váltottam, mint az egyszeri próféta.
adott neki egy darab kenyeret: „Menj, Krisztus legyen veled” — és a veszedelmes vadállat minden kártevés nélkül, engedelmesen és jámboran elment. Az egyik legény nagyon meghatódott azon, hogy kártevés nélkül elment, és hogy Krisztus a medvével is vele van, mások meg, láttam, elhúzták a szájukat.
Krementz azt mondja, azért kell naplót írni, hogy dokumentáljuk, amint valahonnan valahová eljutunk. Én alapvetően nem ellenzem a naplóírást, ugyanakkor vitatom Krementz alapállását: ha valaki valahonnan valahová akar jutni, és ezt mindenképpen dokumentálni is szeretné, akkor lehet, hogy a naplója lapjain eljut, de hogy a valóságban is eljut-e, és oda-e, ahová elindult, ez legalábbis kérdéses számomra. Persze az kétségtelen, hogy Krementz mindig is nagyon jól tudta, honnan hová tart, ellentétben például velem. És ebből kifolyólag az is kétségtelen, hogy az ő naplói őt látszanak igazolni.
