Mohamed az ő

Ezek a kérdések azonban nem egyszerűen megválaszolhatók, mindenféle válaszkísérlet csak befelé visz az egyre bonyolódó problémák közé, új kérdések és elágazások nyílnak. Mert amikor az elképzelhetetlen megtörténik, kiderül számunkra, hogy a világ nagyobbik részét csak úgy odaképzeltük magunk köré, ez ilyenkor leomlik, és időbe telik, amíg újraképzeljük. Ilyenkor aztán tapasztalatokat szerzünk embertársaink képzeletének működéséről is.

A párizsi mészárlás kapcsán sokan Charlie-k lettek, némelyek az áldozatok felelősségét piszkálgatták nem túl elegánsan, ismét mások pedig részt vettek az áldozatok emlékére és a szólásszabadságért rendezett felvonuláson, noha ez utóbbi nem áll túlságosan közel hozzájuk. És természetesen voltak jó sokan, akik igazán megrendültek és megdöbbentek, felháborodtak és azonosultak az áldozatokkal.

De mikor a szörnyülködés ideje lejár, meg a gyászé is, akkor is ott marad bennünk néhány kérdés, mint a tüske, kérdések, amelyekre válaszolni kell. Vagy el kell felejteni őket. Hogyan történhetett ez meg — és most nem a technikai részletek érdekesek, azokon már jócskán túl vagyunk, bőséggel álltak rendelkezésre real time —, és mit lehetne tenni, hogy ne történhessen meg újra?

Ezek a kérdések azonban nem egyszerűen megválaszolhatók, mindenféle válaszkísérlet csak befelé visz az egyre bonyolódó problémák közé, új kérdések és elágazások nyílnak. Mert amikor az elképzelhetetlen megtörténik, kiderül számunkra, hogy a világ nagyobbik részét csak úgy odaképzeltük magunk köré, ez ilyenkor leomlik, és időbe telik, amíg újraképzeljük. Ilyenkor aztán tapasztalatokat szerzünk embertársaink képzeletének működéséről is. Az áldozathibáztatás (ÉN nem vagyok Charlie) a feszítő kognitív disszonancia leküzdésére bevált módszer, hiszen ha az, ami történt, az áldozat felelőssége, én meg nem úgy viselkedem, mint ő, akkor megúszhatom. Ennek minősített esete a „megérdemelték”, továbbá: „hogyan éljünk helyesen?” De menjünk tovább. Ugyanilyen jó és gyors válasz az ellenségkép megtalálása (például a bevándorlók). Tökéletesen kielégíti az egyszerű, ámde határozott válaszok iránti igényt (kik azok? hát a bevándorlók! na majd jól nem vándorolnak be, és kész!). És ez az irány is folytatható magán- és állami intézkedésekkel egyaránt, de most ne erre menjünk, mennek erre elegen.

Vannak, akik azt mondják[1] (Szily), hogy az iszlámnak is keresztül kell mennie a maga felvilágosodásán, más út nincs. Közbevethetem, hogy míg mi (Európa) felvilágosodtunk, addig ők (Afrika, az arab világ) éppen gyarmatosult. De ettől még Szilynek valószínűleg igaza van. És reménykedjünk benne, hogy nem mészárolnak le valamennyiünket (kik is?), mielőtt felvilágosodnának. De igaza van Feledy Botondnak[2] is, aki azt írja: „A legfontosabb mégis talán az elszegényedés megállítása lenne. Jóllakott, perspektívával rendelkező és elégedett bevándorló ritkán lövöldözik.” Mint ahogy a jóllakott, perspektívával rendelkező és elégedett bennszülött kevésbé hevesen gyűlöli az idegeneket. Vagy bárkit. Feltehetőleg.

Gyakorlatilag mindent végigolvastam, ami magyar nyelven hozzáférhető volt, napok óta ezen gondolkozom, és mégis valami hiányérzetem maradt, valami bökdös, mint egy tüske. Ne értsetek félre, vannak evidenciák. Például ez: bármivel lehessen viccelni anélkül, hogy a viccelődő testi épségét kockáztatná ezáltal, és miután ebben így megállapodtunk, ezek között a feltételek között késhegyig menően elvitatkozhatunk, hogy mivel nem ildomos, nem elegáns nem illik etc. viccelődni.

De valahogy mégis fals az egész, nem tudom, miért…

„Én is egy rajzoló vagyok.” (Forrás: 444.hu)
„Én is egy rajzoló vagyok.” (Forrás: 444.hu)

Van ez a kép a kislányról. Vagy kisfiúról. A párizsi felvonuláson készült. A kislány (vagy kisfiú) valóban lehet csak egy rajzoló. De aki elhagyta a gyermek szokásait, az többé nem választhatja kedve szerint a mesehősöket. Persze szeretné, ki ne szeretne Aragornnal (fiúk, persze) azonosulni, és főleg, ki szeretne Gollammal? Ebben a mesében nem tudom, ki legyek. Nagyon nem szívesen vagyok Charlie, nagyon nem úgy látok, ahogy ő. De azért persze Charlie vagyok. És Ahmed Merabet, a muzulmán rendőr, akit a terroristák lelőttek. Vagy Lassana Bathily, a kóserbolt moszlim alkalmazottja, aki tizenöt embert elbújtatott. Igaz, ő él. Vagy a tizenöt elbújtatott és életben maradt zsidó egyike. Vagy a négy halotté. Yohan Cohen vagyok, aki egyes beszámolók szerint egy gyereket akart megvédeni, és megpróbálta elvenni a túszejtőtől a fegyvert. És Philippe Braham vagyok és Yoav Hattab és Francois-Michel Saada. És a lelőtt rendőrnő, akinek nem bukkantam a nevére.

És — nagy levegő — én vagyok Amédy Coulibaly, a túszejtő terrorista, és én vagyok Chérif és Said, a két Kouachi fivér, akik megöltek tizenkét ártatlan embert. És, attól tartok, Anvar-al Avlaki imám is én vagyok.

Hát eddig jutottam egy hét alatt. Ha sikerül tovább jutnom, beszámolok róla.

_________________________________________

 

[1] Miért nem szabad tisztelni senki vallási érzékenységét?

[2] Európa a Charlie Hebdo után