Megérkezés a szigetre
Nehéz évszak, erős hét, később
Ez az „arra jársz”, ahogy megnéztem, párnapos gyaloglást, majd ugyancsak párnapos vonatutat jelentett a kontinens pereméig. Visszaírtam neki, hogy nem, most már a nehéz évszakban járok, és lehet, hogy volt közben még rövid évszak is, esetleg könnyű, de nem vettem észre.
A nehéz évszakot az különbözteti meg a hosszútól, hogy nemcsak hogy nem akar elmúlni, de mindent egyre súlyosabbnak érez az ember, és ez nem csak a felszerelés cipelésére vonatkozik. Nehezebben elegyedik szóba, fog hozzá bármihez, kel föl egyáltalán. Erwin visszaírta, hogy ő úgy tapasztalta, ha valami nem lehetetlen, akkor könnyű. Erre ingerülten válaszoltam, hogy én ezt most egyáltalán nem így tapasztalom. Abban viszont kétségtelenül igaza volt — bár ezt így nem tudhatta —, hogy a céltalanságom is egyre nagyobb súllyal nehezedett rám. Úgy döntöttem tehát, hogy felkeresem azt a szigetet. Ettől mindjárt jobb kedvem lett: van már célom! Legalábbis úti-.
Nehéz évszak, erős hét vége felé (remélem)
Legyalogoltam azt a három napot, aztán vonatra ültem, az elvitt a következő tengerpartig, onnan a szerelvényt komp vitte át a szigetre, de sokat kellett rá várni, és elszundítottam. Arra riadtam, hogy bejött a kupémba egy család. Nagymama, anyuka, ötéves gyerek. A nagymama alighanem katona lehetett, amíg nyugállományba nem vonult, tőmondatokkal igazgatta a családot. Leteszed. Fölveszed. Leülsz. Kussolsz. Ha a gyerek mocorgott, a nagymama letette a retikült az öléből, kicsit felemelkedett, odahajolt, és képen törölte. Az anyuka is elővette a táskáját, ki akart venni belőle valamit — mi a fenének veszed elő, hagyjál már, majd te tudod, mire van szükségem, ne szemtelenkedj, aztán a gyerek előszedett egy kifestőt meg filceket, egyet veszel elő, a gyerek felnézett, láttam, hogy mondani akarná, hogy hát nem lehet az egész nyulat zöldre színezni, mert minek, de nem mondott, csak nézett, épp hogy felemelte a fejét, erre kapott egy pofont, megmondtam, hogy egyet veszel ki. Vagy egyet sem, elteszed az egészet. A kisfiú egy barnát vett ki, színezett, aztán egyszer kiszaladt a vonalból. Ne szaladj ki a vonalból. Amikor megint kiszaladt a vonalból, a nagymama letette az ülésre a retiküljét az öléből, kicsit felemelkedett ültéből és képen törölte, „megmondtam, hogy ne szaladj ki a vonalból”, és akkor meg akartam mondani, hogy ilyen kiállhatatlan vénasszonyt még életemben nem láttam, aztán mégse mondtam semmit.
A komp egy éjszakányi ringatózás után partra tette a vonatot, kiszálltam, és egy szimpatikusnak és vasutasnak tűnő helybelitől megkérdeztem, hol kaphatnék szállást. Ráérősen végigmért, aztán megkérdezte, mennyi csomagom van, mutattam, hogy ez a zsák, bólintott, kinyitotta a menetrendjét, a kihúzta a tollamat a szivarzsebemből, és lerajzolta, merre menjek, majd kitépte a lapot és a kezembe nyomta. A tollamat megtartotta.
Az állomás épülete fehér volt, lapos tetejű, keskeny, lőrésszerű ablakokkal, melyekben nem volt üveg. Az utcákon kevés ember járt, a fogadó nem volt messze.