Krisztus a medvékkel van
Hosszú évszak negyvenkettedike
Krementz azt mondja, azért kell naplót írni, hogy dokumentáljuk, amint valahonnan valahová eljutunk. Én alapvetően nem ellenzem a naplóírást, ugyanakkor vitatom Krementz alapállását: ha valaki valahonnan valahová akar jutni, és ezt mindenképpen dokumentálni is szeretné, akkor lehet, hogy a naplója lapjain eljut, de hogy a valóságban is eljut-e, és oda-e, ahová elindult, ez legalábbis kérdéses számomra. Persze az kétségtelen, hogy Krementz mindig is nagyon jól tudta, honnan hová tart, ellentétben például velem. És ebből kifolyólag az is kétségtelen, hogy az ő naplói őt látszanak igazolni.
Általában magányosan dolgozunk, és magam is, mint a medvészek többsége, már megtapasztaltam a hosszú évszak működését, aminek a lényege igazából az ugyanolyanság. De ez az ugyanolyanság lehet nagyon is változatos tájakkal és emberekkel körberakva. Vadregényes és szemet gyönyörködtető tájak, érdekes emberek, izgalmas kalandok. Közben, noha nagyobb távolságokat is megteszünk a terepen, az évszakot visszük magunkkal. Vagy épp ellenkezőleg, ha egy helyütt hosszabb időt töltünk el, megfigyelhetjük egyfelől, hogy az idő hogyan jár — egyszer így, egyszer úgy (az időjárás úgynevezett változása) —, amire egyes iskolák az évszakok váltakozásának szabályát alapozzák. De ha ezekről mind beszámolok, akkor pont a lényeg veszik el. (Bár egyes iskolák szerint a lényeg pont az, amely semmiképpen nem tud elveszni, de ebbe most nem mennék bele.) Miszerint miközben belül, és valahol az időben az ugyanolyanság működik. Az idő például járni látszik, noha valójában áll.
Ezt az egész naplóírást sem tudom, hogy inkább Krementz unszolására kezdtem, vagy épp ellenkezőleg, azért, hogy bebizonyítsam neki, mennyire nincsen igaza a valahonnan valahová jutás tekintetében. Már nem tudom, de ha visszaolvasom a korábbi bejegyzéseimet, kétségkívül elfog valamiféle vágy az iránt, hogy én is jussak valahová. Vagy valahonnan. Vagy ha én nem, hát legalább a naplóm.
Persze, Krementzet nem ezért szeretjük. Az ő naplói valóban csodálatra méltóak, noha olykor kissé nyugtalanítóak is. Egy ízben például azzal kísérletezett, hogy a medvék hallására vonatkozóan tegyen becsléseket. Szerinte a medve erdőben a halk füttyöt 60 lépésről veszi észre, 70 lépésről hallja meg a ravasz felhúzásánál keletkező csattanást, ujjnyi vastag száraz ág eltörését pedig 135 lépésről.[1] Több kolléga aggódni kezdett, részint a medvék miatt (ravasz felhúzása — ugye nem lőttél rájuk, Erwin?), részben Krementz miatt (halk füttyöt — mit fütyörészel a medvéknek, nem kutyuskák azok, Erwin). Én pedig amiatt, hogy mindezt miért nem tartja meg magának, hiszen azért a legtöbben, akik hozzájutnak ehhez a terjesztett ismerethez, mégiscsak civilek, akiknek, igaz ugyan, hogy ropog a lábuk alatt a gally, de nem fütyörésznek céltudatosan, és legkevésbé sem húzzák föl a kakast. Másrészt meg, ahány medve (és ahány kutató), annyiféle tapasztalat.
Például egy kollégám mesélte, aki átmenetileg beállt az erdészekhez, hogy ha kirakják az etetőbe az ételt, a maci percre pontosan érkezik. (Nekem mások a tapasztalataim, az általam megismert medvék többsége ennél lényegesen megbízhatatlanabbnak bizonyult.) Máskor meg találkozott egy példánnyal, ugyancsak erdész korában, nem lesről, akkoriban a faluból járt fel a hegyre, és egy bozótosnál érezte a büdös medveszagot. Igen ám, csakhogy a medve is megérezte a büdös emberszagot (na, vajon hány lépésről, Erwin?), s elcsörtetett, így kollégám voltaképpen mégsem találkozott a medvével, csak a szagával és a csörtetésével.
Egy másik medvész egy kongresszusunkon több fiatal kutató jelenlétében mesélt az állatról általában és konkrétan, az erdőben például ott kószál a félelmetes medve — mondta —, veszedelmes és dühös, de nem tehet róla. Egy medve egyszer odament egy szent életű remetéhez, aki az erdőben egy kis kunyhóban vezekelt; a nagy szentnek a szíve megesett rajta, bátran kiment hozzá és
______________________
[1] Alfred Edmund Brehm: Állatok világa, 4. család: Medve-félék (Ursidae), 1. Medvék (Ursus L.), a) Igazi medvék (Ursus L.)