„Szeretlek” — mondjuk, gondoljuk, sokszor, miközben megpróbáljuk kifejezni, mit érzünk. Szavakkal, tettekkel, tekintettel, érintéssel, tevékenységgel. Így szeretlek. De nem tudhatjuk, hogy a másik a maga „szeretet”-ként azonosított érzését hasonló eszközökkel fejezi-e ki avagy sem. Az még nem lenne baj, hogy nem ugyanazt érezzük, amikor szeretetre gondolunk. Ennél nagyobb baj az, hogy nem ugyanazt csináljuk, amikor azt gondoljuk: most éppen a szeretetünket fejezzük ki. Ha neki a szeretet érintés, akkor egy meleg vacsorában nem fogja meglátni a szeretetet. Ha neki a szeretet egy meleg vacsora, nem éri be egy forró csókkal: csalódni fog. Ha neki a szeretet hódolat, akkor nem fogja beérni puszta figyelemmel.
Egy kollégám szinte állandóan a sziklás, magas hegyeket járta. Ott szeretett, ahol már a növényzet is jóformán megszűnik. Gyakran csatlakozott hivatásos sziklamászókhoz, mert vannak olyan helyek, amelyekre egyéni technikával nem lehet eljutni. Ha éppen nem volt terepen, rendszeresen edzette a testét. Aztán jógával kezdett foglalkozni.
A kérdés- és választudományok sokkalta szerteágazóbbak, mintsem könnyű kézzel hasznosan hozzájuk lehetne nyúlni. Ezért sokan azt a megoldást választják, hogy ezen tudományok rejteke alatt kanyarogva haladnak saját útjaikon, s beszélnek arról, amit fontosnak tartanak, mondván, a szerteágazó tudományterületen úgysincs ember, aki kiismerje magát, ezért aztán bátran össze lehet hordani tücsköt-bogarat, szem elől tévesztve kérdést, választ egyaránt. Sajátja ezeknek a megszólalásoknak némi durcásság. Sokan válaszoltak már olyan kérdésekre, amelyeket nem nekik tettek föl — akkor válaszolj, ha kérdeztek —, illetve a kérdéseikre nem érkezett válasz — akkor kérdezz, ha válaszolok. Néha magunk is kerülhetünk hasonló helyzetbe — akinek már volt felesége, érti. Vannak, nem is kevesen, akik azt, hogy rendszeresen kérdeznek illetve válaszolnak, úgy állítják be, mint a kérdés- és választudományban való jártasságukat, és a szakértő hangján szólalnak meg. Az én helyzetem könnyebb, nekem nincs szükségem szakértői státusra, nem akarom, hogy elismerjenek, tudományos babérokra nem vágyom. Pusztán azért fogtam bele ebbe a kis dolgozatba, mert medvészeti kutatásaim során többször kerültem abba a helyzetbe, hogy kérdést kellett föltennem, illetve válaszolnom kellett kérdésekre, és más helyeken, ahol erről beszámoltam, minősítettem ezeket a kérdéseket, elsősorban a kérdéseket, mert, mint azt látni fogják, én a kérdések felől közelítek a válaszhoz, és ebben a tekintetben konzervatívnak vallom magam. Amikor egy kollégámnak megmutattam a feljegyzéseimet, jelezte, hogy nem pontosan érthetőek a minősítéseim, és szerencsés volna, ha kifejteném, mit értek pl. „közepesen nehéz kérdés” alatt. Nos, ez a célom, de egy kissé messzebbről kell indulnom.
Akkor van vége, amikor vége van.
És nem akkor van vége, amikor befejeződik, mert ha vége van, akkor még folytatódhat ugyan, de ez nem jelent semmit.
És nem akkor van vége, amikor másutt (máskor, mással etc.) basznak, hanem amikor vége van.
És nem akkor van vége, amikor észreveszik, hanem amikor vége van, és nem is akkor, mikor kimondják vagy kigondolják vagy elhiszik vagy meglátják, hanem amikor vége van.
Amikor az első jött, a szoba üres volt.
Úgyhogy az első csak bement, körülnézett, és már ment is kifelé.
De a szobának emlékezete volt.
Úgyhogy a második láthatta, amint az első bemegy, körülnéz, majd kimegy.
Ezért a második valamivel több időt töltött a szobában.
A sorra következők egyre több időt töltöttek odabenn, végignézték, mi történt, aztán
hozzáképzeltek még ezt-azt, és távoztak.
Az Avarban ültem egy nyári délutánon, talán emlékszel az Avarra, a Hegyalja úton volt, nem tudom, ott van-e még, de tudod, miről beszélek. Téged vártalak, vagy apámat, már nem emlékszem, de amikor a fröccsöt hozta a pincér, mosolygott, és úgy tette elém, – ma apa-nap van –, mondta, és nem tudtam, ez azt jelenti-e, hogy nem kell fizetnem érte.
A létnek végül egy lényege van,
néha kettő, én is jártam ott,
de végül egy, én is odaértem,
sohase három, de erre nem térek ki.
Azt álmodtam, hogy rájöttek,
hogy figyeljük őket, úgyhogy
a nő nem jött el. Egy másik nő
jött helyette, és ő várt a férfira.
Megjelent a Műút 2013036-os számában.
Azt álmodtam, hogy a világ fából volt,
és te is ott voltál.
Fából voltak a tárgyak, fából a táj —
minden, ameddig a szem ellát, fából.
Megjelent a Műút 2013036-os számában.
Nyugtalanul ébredtem.
Különös álmom volt,
de nem emlékeztem semmire,
csak arra, hogy különös volt,
és te sem tudtál segíteni.
Vers lapunk 2013036-os lapszámából.
