A kérdés- és választudományok sokkalta szerteágazóbbak, mintsem könnyű kézzel hasznosan hozzájuk lehetne nyúlni. Ezért sokan azt a megoldást választják, hogy ezen tudományok rejteke alatt kanyarogva haladnak saját útjaikon, s beszélnek arról, amit fontosnak tartanak, mondván, a szerteágazó tudományterületen úgysincs ember, aki kiismerje magát, ezért aztán bátran össze lehet hordani tücsköt-bogarat, szem elől tévesztve kérdést, választ egyaránt. Sajátja ezeknek a megszólalásoknak némi durcásság. Sokan válaszoltak már olyan kérdésekre, amelyeket nem nekik tettek föl — akkor válaszolj, ha kérdeztek —, illetve a kérdéseikre nem érkezett válasz — akkor kérdezz, ha válaszolok. Néha magunk is kerülhetünk hasonló helyzetbe — akinek már volt felesége, érti. Vannak, nem is kevesen, akik azt, hogy rendszeresen kérdeznek illetve válaszolnak, úgy állítják be, mint a kérdés- és választudományban való jártasságukat, és a szakértő hangján szólalnak meg. Az én helyzetem könnyebb, nekem nincs szükségem szakértői státusra, nem akarom, hogy elismerjenek, tudományos babérokra nem vágyom. Pusztán azért fogtam bele ebbe a kis dolgozatba, mert medvészeti kutatásaim során többször kerültem abba a helyzetbe, hogy kérdést kellett föltennem, illetve válaszolnom kellett kérdésekre, és más helyeken, ahol erről beszámoltam, minősítettem ezeket a kérdéseket, elsősorban a kérdéseket, mert, mint azt látni fogják, én a kérdések felől közelítek a válaszhoz, és ebben a tekintetben konzervatívnak vallom magam. Amikor egy kollégámnak megmutattam a feljegyzéseimet, jelezte, hogy nem pontosan érthetőek a minősítéseim, és szerencsés volna, ha kifejteném, mit értek pl. „közepesen nehéz kérdés” alatt. Nos, ez a célom, de egy kissé messzebbről kell indulnom.
