András László

Jelen tanulmányomban arra szeretnék rávilágítani, hogy az évszakérzékelés legalább annyira szubjektív, mint a mítoszok érzékelése, noha mindkettőre megvan természetesen a megfelelő tudományos magyarázat. Nem tudjuk ugyanis minden kétséget kizáróan megállapítani, hogy hány évszak van. A viták folynak, hevesek és lezáratlanok, ami részben örvendetes, mert vitatkozni jó, másrészt parttalansághoz vezethet, ami viszont kerülendő, ugyanakkor a parttalanság érzékelése is szubjektív, miként a parttalannak minősített viták lezárása is. A következőkben a medvészet lényege szerint, félretéve úgynevezett „szempontok” használatát, ugyanakkor be- és elfogadva mások szempontjait, és megvizsgálva a rendelkezésre álló forrásokat, annyit biztonsággal megállapíthatunk, hogy az ismert szakirodalom szerint az ismert évszakok száma egy és öt közé esik.

Azzal természetesen nem állunk már elő, hogy azokat a csíkokat az égre Zeusz avagy Héra titokzatos avagy engedetlen, ámde villámgyors avagy láthatatlan cicái karmolásszák. Pedig jó magyarázat ez is, csak csiszolgatni kellene. Gyenge pontja, hogy mindenki tudja, mi az a repülőgép, és felismerni véli mégolyan nagy távolságból is. Vagyis nem cicák. A repülőgépfelismerő képesség persze gyengül minden olyan esetben például, amikor az ufóláthatnék igénye megnövekszik. Hasonlóképpen van ez más esetekben is, például a katolikus katekizmus írja, hogy az ember istenhez hasonlít, mert halhatatlan személy, akinek értelme és szabad akarata van. Nos, valahányszor az értelem pedzené, hogy a személy mégsem szükségszerűen halhatatlan, nyomban ott terem a szabad akarat, és háttérbe szorítja az értelmet. Különben vége a katolicizmusnak. (Lásd még: szabadság, egyenlőség, testvériség.)

Vannak események, amelyek egyszer megtörténnek az időben, és onnantól fogva örökkévalók. Ilyen, teszem azt, a megváltás, azok számára, akik abban hisznek, hogy bűnösök voltak, de már nem azok. (Erről majd más alkalommal bővebben.) Ilyen esemény a világmindenség egyensúlyának felborulása is, bár ez többször is megesett, noha a helyreállásról közben — és azóta — sem érkeztek hírek.

Konzervatív az, aki minden hajnalban pirkadat előtt felkel, felöltözik, halkan kilép az ajtón és jobbra fordul. Ahogyan azt a nagyapjától is látta gyerekkorában. Elbeszélésekből tudja, hogy a nagyapja ezt követően elballagott a góréhoz, ahol az előző nap ledarált kukoricából s egyebekből bekeverte a moslékot, aztán szépen beöntötte a vályúba, majd megetette a többi állatot is. Aztán vette a kapát, és kiballagott a szőlőbe.

Néhai keresztapám annak idején — mikor keresztanyám veszekedni kezdett vele a nevelés hogyanmikéntjét kérve számon rajta —, megfontolt hallgatás után — ami már önmagában épp elég ok lehet a veszekedésre —, ennyit mondott: azt gondoltam, a nevelés az, hogy mi élünk, ők meg nézik. A „nézik” ige használatával kapcsolatban el lehet kezdeni szőrszálat hasogatni, de a mondat lényege így is világos. Nevelés — nincsen. Ami van, az a minta.

Láthattuk, hogy a hatalom csak a szuverenitásra törekvő, szuverenitását őrző ember számára lehet közömbös. Aki viszont hatalmat akar, annak szüksége van a hatalomra. Mivelhogy a hatalom viszony, ezért alárendeltekre is szüksége van. Miként az alárendelteknek is fölérendeltekre. A kétféle karakterben közös, hogy hierarchikus viszonyokban gondolkoznak. És amint azt a múlt héten láthattuk, a legalul lévő alárendeltnek is szüksége van valamennyi hatalomra valaki vagy valami fölött, és ha alkalma adódik, ki is használja.

A medve például annyival bölcsebb az embernél, hogy nem tartózkodik huzamosabb ideig olyan helyzetben, ahol neki nem jó. Mert nem hülye, csak állat. És használja az akaratát. Az ember ezzel szemben a kognitív disszonancia redukciójának csodálatos eszközét használva bebizonyítja magának, hogy az, ami nem jó, igenis jó. És huzamosabban tartózkodik. Akinek tehát az alárendeltség napi tapasztalata folytán természetes állapota, az előbb vagy utóbb be fogja magának bizonyítani, hogy ez neki igenis jó, sőt szükséges.

A múlt héten többek között említést tettem a tekintély és a hatalom szoros összefüggéseiről. Most errefelé vizsgálódom tovább. Láthattuk, hogy egy teljesítmény, személy tiszteletreméltóságából nem következik egyenesen annak a dolognak, személynek a tekintélyessége. A tiszteletreméltóságnak nincsen szüksége sem tiszteletre, sem tekintélyre. Tekintélyre a hatalomnak, hatalmat használó személynek (szervezetnek) van szüksége. A hatalom kétféle forrásból juthat tekintélyhez. Egyrészt azok részéről, akik számára a hatalom (és annak képviselője) önmagában tiszteletreméltó, mint egy tudományos, művészi vagy sportteljesítmény. A puszta léte által. A tekintély másik forrása pedig a hatalom használatának módja, a használata által elért teljesítmény. Ebből következik, hogy a tekintélyelv-fogalom gyakorlatilag megfelel a hatalomelv fogalmának: amit a tekintély és annak tisztelete vezérel, azt valójában a hatalom és annak (elvárt) tisztelete vezérli. Lásd még: tekintélyes méretű segg — hatalmas segg.

A tisztelet fogalma sok mindenhez kapcsolódhat, tiszteletet sok minden kiválthat. Minden olyasmi, ami tiszteletreméltó. Teljesítmény, elsősorban. Tudományos, művészeti, sportbeli. Magatartás, viselkedés. Életforma. Kor, tudás, tapasztalat. Amiről azt mondjuk, tiszteletreméltó, tiszteletet parancsoló, az valójában olyasmi, ami önkéntelenül kiváltja belőlünk a tisztelet érzését. De ami tiszteletet parancsol, annak nincs szüksége arra, hogy tiszteljék: önmagában áll, önmagában való értékkel bír. Azt, hogy valamit, valakit tiszteljenek, nem lehet megparancsolni.

Óbuda. Laktam ott, megszerettem. Most csak átutazom, hazafelé, Piliscsaba felé. Török félhold a faluház fölött. Aki nem tudná: az a kilométer hosszú panel, amivel szembe találja magát az ember, ha lehajt az Árpád hídról a Vörösvári útra. Egyszer kíváncsiságból megszámoltam a lépcsőházakat és a lakásokat. Tényleg ezer lakás. Négy-ötezer ember lakhatja. Jó néhány jegyzett település van a Kárpát-medencében, amelyet jóval kevesebben laknak. Faluház. Igen. Elnézem, míg csöndesen morog alattam a busz, befogadva a kiutazókat.