Akik nem törekednek szuverenitásra, és nem akarnak hatalmat sem, azok számára természetes, folyamatos, mindennapi tapasztalat lesz az alárendeltség állapota — és ebben a karakterben ez a fő vonás.
A medve például annyival bölcsebb az embernél, hogy nem tartózkodik huzamosabb ideig olyan helyzetben, ahol neki nem jó. Mert nem hülye, csak állat. És használja az akaratát. Az ember ezzel szemben a kognitív disszonancia redukciójának[1] csodálatos eszközét használva bebizonyítja magának, hogy az, ami nem jó, igenis jó. És huzamosabban tartózkodik. Akinek tehát az alárendeltség napi tapasztalata folytán természetes állapota, az előbb vagy utóbb be fogja magának bizonyítani, hogy ez neki igenis jó, sőt szükséges.
Természetesen van más kompenzálási mód is. Szidni a hülye főnököt minden áldott nap. Bebizonyítani az asszonynak, a cimboráknak a kocsmában, hogy okosabbak vagyunk, mint a főnökeink, és valójában lehetnénk mi a főnökök. Aztán hazamenni és másnap kezdeni elölről.
Valójában nem lehetnénk mi a főnökök. Mert lehet, hogy a főnök az esetek kilencven százalékában rossz döntéseket hoz, mi viszont nem merjük vállalni a döntés kockázatát és felelősségét. Ezért ő a főnök és nem mi. Olyan ez, mint amikor az iskolában a tanár kérdez, és sokan vannak, akik tudják a választ, de nem mernek jelentkezni. Aztán amikor a másik megmondja a helyes választ, azt gondolják: ezt én is tudtam. Persze. Ebből a mentalitásból vezet például egyenes út a pinceborozókig, ahol két kisfröccsért bárki meghallgathatja, hogy kiből mekkora király lehetett volna, ha az élet — és az élet itt tetszés szerint behelyettesíthető — nem baszott volna ki ilyen csúnyán azzal, aki most kisfröccsért mesél.
Gazda Albert nemrégiben megalkotta a hiszteroforradalmár kifejezést.[2] Jó kifejezés, ideje volt megalkotni. A hiszteroforradalmár elsősorban hisztero, és még csak másodsorban sem forradalmár. Azt, hogy az, csak ő maga hiszi magáról. Esetleg az, aki bedől neki. Gondolkodásmódja és világszemlélete analóg az „ezténistudtam-hülyeafőnök-mekkorakirálylehettemvolna” gondolkodásmóddal és világszemlélettel: döntés, kockázat, felelősség: hess!
Alávetett helyzetben van tehát a saját sorsunkat érintő döntések el nem vállalása, az alávetettség szimpla elfogadása és megerősítése: „jó ez így”. Van a hiszteroforradalmárkodás, „én jobban tudom — ők a hülyék” kompenzációja. És van a harmadik, a valódi lázadás, valódi változásra irányuló törekvés. Ez utóbbi azonban már a szuverenitás irányába tett valódi lépés, és mint ilyen, ehhez a tárgyhoz tartozik. Aki ténylegesen és őszintén küzd a saját szuverenitásáért, az valójában már szuverén. Az ember minél többször, minél több különféle helyzetben tapasztalja meg a saját döntéssel járó kockázatokat és felelősséget, annál inkább sajátjává válik a szuverenitás tudata. Természetesen a közösségben élő embernek sok szerepben kell megállnia a helyét, és ezek között az esetek többségében van mindhárom fajta: alá-fölérendelt és szuverén is. A szuverén karakter el tudja különíteni ezeket a helyzeteket, és az adott szerepének megfelelően viselkedik.
Azok között azonban, akik a döntési képesség hiánya miatt mondanak le a szuverenitásukról, ezért az alávetettség meghatározó jegyükké válik, sokan vannak olyanok, akik hatalmat is szeretnének, de a döntésképtelenség ebben ugyanúgy megakadályozza őket, mint a szuverén magatartásban. Ezek a karakterek aztán bármilyen, véletlenül adódó alkalmat, helyzetet kihasználnak, hogy érezzék és éreztessék hatalmukat. A portás, aki input–output-menedzserként viselkedik a be- és kilépőkkel. A hivatali ranglétra alsó fokán álló ügyintézők, akik élvezik az ügyfelekkel szembeni fölényüket, ami például abból fakad, hogy ők naponta száz személyiigazolvány-igényléssel foglalkoznak, míg az állampolgárok csak tízévenként eggyel. Akiket azért fizetünk, hogy megtanítsanak minket autót vezetni, és kizárólag velünk szemben, akik még nem sajátítottuk el ezt az egyszerű, hétköznapi gyakorlati készséget, éreztethetik, hogy ez a világon az egyik legnehezebb dolog, amihez ők értenek, mi meg nem. Aki lelki terrort alkalmaz a párjával szemben. Aki megüti a gyengébbet. Gyereket. Aki belerúg egy kutyába. Aki élettelen tárgyakat rongál. A példák vég nélkül sorolhatók. Ahogy a vicc (graffiti?) mondja: „Önnek nincsen kisebbrendűségi komplexusa. Ön valóban kisebbrendű.” Mert hatalom nélkül nem lehet élni. Arra csak a szuverén (szabad) ember képes.
_________________________________________
[1] Kognitív disszonancia: Belső feszültség, melyet egy — eddigi tapasztalatunknak ellentmondó — új információ vált ki. Az a konfliktusos állapot, amelyet átélünk, miután olyan döntést hoztunk, amely korábbi véleményünkkel, érzelmeinkkel és értékeinkkel ellentmondásban áll. A kognitív disszonancia redukciója: A fent leírt belső feszültség csökkentése. Vagy képesek vagyunk feldolgozni a valóság új, eddigi tapasztalatainknak ellentmondó információit (változás), vagy megtartjuk eddigi látásmódunkat és a valóság egyes elemeit hagyjuk figyelmen kívül (önbecsapás).
[2] Gazda Albert: Jönnek a dúlt keblű hiszteroforradalmárok megint, Cink, 2014. augusztus 25.