Nem állítható helyre.
Vannak események, amelyek egyszer megtörténnek az időben, és onnantól fogva örökkévalók. Ilyen, teszem azt, a megváltás, azok számára, akik abban hisznek, hogy bűnösök voltak, de már nem azok. (Erről majd más alkalommal bővebben.) Ilyen esemény a világmindenség egyensúlyának felborulása is, bár ez többször is megesett, noha a helyreállásról közben — és azóta — sem érkeztek hírek.
1985 esős októberében katona voltam, sorkatona, konkrétan előfelvételis, pontosabban tápos, de ezek csupa olyan pontosítások, melyek semmit nem mondanak azoknak, aki számára 1985 esős októbere eleve: múlt.
Abban az időben minden fiatal magyar férfi arra számíthatott az aktuális törvény szerint, hogy tizennyolcadik és huszonötödik életéve között besorozzák katonának. Azaz jön egy levél, melyben értesítik, hogy itt és itt jelenjen meg a sorozáson, alkalmas-e — az alkalmasságról majd máskor —, és ha az, A, B, C, vagy D kategória szerint — tehát nem E, azaz „egészségügyileg alkalmatlan” —, akkor jön majd egy újabb levél, miszerint ekkor és ekkor ide és ide vonuljon be (jelenjen meg), mert ha nem, onnantól kezdve katonaszökevény — ha tud róla, ha nem. Abban az időben ez volt a törvény. Esetleg a próféták.
Cegléden lettem kopasz, azaz újonc, abban a laktanyában, ahol híresek (híradós zászlóalj), meg bufosok (légvédelem, tüzérség), valamint komendánsok (afféle GH, vagyis hadtáp, vagyis ellátó-alakulat) voltak, de ez úgyszólván mindegy, akkoriban az ilyesmi szervesen hozzá tartozott a világmindenség egyensúlyához, nem volt vele baj.
Abban az időben másfél év volt a sorkatonai szolgálat időtartama. Azok számára viszont, akik úgy vonultak be katonának, hogy már megvolt az egyetemi/főiskolai iskolakezdésük időpontja, azok (táposok) csak tizenegy hónapra. Hatheti, úgynevezett alapkiképzést követően kerültek fel az újoncok a századukhoz. Velem is így történt, de addigra már a világmindenség egyensúlya felborult, s a többi már csak gondolkodnivalót adott, no meg mesélhető történeteket.
Egy — immár szokásosan — esős októberi délutánon észrevettem, hogy az M3-ban — hármas számú mosdókörlet, azaz közösségi mosdó és vécé — hagytam a törülközőmet. Pihenőidő volt, azaz már percek óta senkinek semmi nem jutott eszébe, amivel baszogasson minket.
Kimentem az M3-ba, és azt tapasztaltam, hogy egy újonc a törülközőmmel törli a sáros bakancsát. Azonnal láttam, hogy ez vicc, és szóltam hozzá: te, figyelj, ez az én törülközőm. Felnézett jámboran, tekintetében a nem-tudom-hol-vagyok érzésével, és azt mondta: jó. Éreztem, hogy ez nem jó. És szóltam hozzá ismét: te, figyelj, ez az én törülközőm. Megint felnézett, a másik lábára állt, nekilátott a másik bakancsáról is letörölni a sarat,és azt mondta: jó. És szóltam ismét, elkerekedett szemmel, te, add vissza a törülközőmet! Mindjárt — felelte, már fel se nézve —, csak megtörlöm a bakancsomat.
Ebben a helyzetben az ismert világban három lehetőség adódik. Az első, hogy odamegyek, erősebb vagyok és megütöm, majd elveszem tőle a törülközőt, és. A második, hogy egyforma erősek vagyunk, odamegyek, és összeverekszünk, és. A harmadik, hogy odamegyek és ő az erősebb, megver, és.
Ezerkilencszáznyolcvanöt, október, eső.
Harminc év tapasztalattal, rengeteg kérdéssel és válasszal a hátam mögött ugyanott tartok, ahol akkor. Miszerint az ismert világban ez a három megoldás létezik.
Azóta nem hiszek az ismert világban és az ő megoldásaiban.
Mert én ott akkor elkezdtem röhögni. Erre felnézett, ugyanolyan jámbor, elveszettbirka-tekintettel, ahogy az előbb, aztán folytatta — a csücskével az élét —, én meg már csak gyönyörködtem benne, és igyekeztem jól az eszembe vésni. Az egész jelenetet.
Na, akkor borult fel a világmindenség egyensúlya. És azóta tudom, hogy menthetetlenek vagyunk. Meg persze ügyetlenek. És halhatatlanok, természetesen. És még ki tudja, mi minden…