„Ami számunkra mindig is múlt volt, sosem jelen,
annak két része van: a használható és a használhatatlan hagyomány.”
Konzervatív az, aki minden hajnalban pirkadat előtt felkel, felöltözik, halkan kilép az ajtón és jobbra fordul. Ahogyan azt a nagyapjától is látta gyerekkorában. Elbeszélésekből tudja, hogy a nagyapja ezt követően elballagott a góréhoz, ahol az előző nap ledarált kukoricából s egyebekből bekeverte a moslékot, aztán szépen beöntötte a vályúba, majd megetette a többi állatot is. Aztán vette a kapát, és kiballagott a szőlőbe.
A konzervatívnak természetesen nincs hová és miért mennie hajnali négykor. Részben mert mondjuk a kilencediken lakik, de ha nem is ott, hiába fordul jobbra, se góré, se ólak. Semmi oka, hogy felkeljen négykor, hiszen majd például fél kilencre kell beérjen a munkahelyére a kávéjával. Vagy egyáltalán nincs hova mennie, később sem.
Csak hát a tradicionális hagyomány, ugye!
A múlt héten arról írtam, hogy van egy mintánk, ami alapján működünk, és olyan öntudatlanul tanuljuk ezt meg, és ivódik belénk, hogy ha változtatni akarunk rajta, roppant nagy erőfeszítésünkbe kerül. Most arról a mintáról szeretnék beszélni, amelyet ugyancsak naponta láttunk, és mégis teljességgel hasznavehetetlen a számunkra.
Hogyan végezték szüleink, nagyszüleink hétköznapi tevékenységüket? Miféle tevékenységek voltak ezek? Milyen eszközöket használtak? Hogyan öltözködtek? Milyen tempóban tevékenykedtek? Mennyiben tudjuk ezt átvenni? Utánozni? Használni, mint évek hosszú során át kialakult és jól bevált tapasztalatot? Semennyiben.
A fentebb leírt hajnali jelenetsort nyilván egyetlen konzervatív sem végzi el a valóságban. A példa csak arra akart rávilágítani, hogy sok olyan dolgot teszünk puszta megszokásból, amelyeknek az eredeti értelme már elveszett. Olvastam valahol egy távol-keleti szerzetesközösségről, ahová valahonnan odakeveredett egy kutya. Egy fekete kutya. A mestert zavarta a meditációban és annak tanításában, hát arra az időre megkötötték a kutyát. A mester halt meg előbb, de a hagyomány tovább élt: amikor meditálnak, ott kellett legyen kikötve egy fekete kutya a szertartás részeként.
Másképpen: hagyományőrzésnek lehet-e nevezni, ha valaki makacsul tárcsás vonalas telefont használ? Vagy: mitől népviseletebb népviselet az 1850-es évek alsó-tiszavidéki szoknyája, mint az 1950-es évek felső-budapesti lódenkabátja? Közös bennük, hogy olyan világhoz tartoznak, amelyik elmúlt.
Nincsenek-e legalább olyan messze a mai naptól a múlt század ’70-es évei, mint 1914-től az 1870-es évek világa? Ahogy öregszik az ember, a jelene belenő a múltba. És egyre többen vannak körülötte, utcákon, kocsmában, közösségi tereken, bárhol, akik számára az, ami neki valaha jelen volt, sosem volt egyéb, csak múlt. A „közös múlt” az az idő, amely neked meg nekem valaha a jelenem volt. Nem múltat idézünk, hanem valaha átélt jelent. Akinek ez az idő mindig is a múlthoz tartozott, nem ugyanazt érti rajta.
Ami számunkra mindig is múlt volt, sosem jelen, annak két része van: a használható és a használhatatlan hagyomány. Ez utóbbiba tartozik az őrzött hagyomány jelentős része is. Ha csak valaki nem akar úgy élni, abban az időben és abban a világban élni, mint ősei hajdan, közben elutasítva a saját jelen idejét.
Szóval, amikor a mi konzervatívunk kilép az ajtón, majd jobbra fordul, előbb-utóbb eljut a falig. És ott tanácstalanul megáll. Ácsorog, aztán visszaballag, esetleg tesz-vesz, esetleg visszafekszik. De előbb-utóbb ki kell találja, hogyan akarja élni a mindennapjait. Vagy valaki más találja ki neki, helyette. Esetleg azt találja ki, hogy mások hogy éljék a mindennapjaikat. De ez már egy másik történet.