A tisztelet fogalma sok mindenhez kapcsolódhat, tiszteletet sok minden kiválthat. Minden olyasmi, ami tiszteletreméltó. Teljesítmény, elsősorban. Tudományos, művészeti, sportbeli. Magatartás, viselkedés. Életforma. Kor, tudás, tapasztalat. Amiről azt mondjuk, tiszteletreméltó, tiszteletet parancsoló, az valójában olyasmi, ami önkéntelenül kiváltja belőlünk a tisztelet érzését. De ami tiszteletet parancsol, annak nincs szüksége arra, hogy tiszteljék: önmagában áll, önmagában való értékkel bír. Azt, hogy valamit, valakit tiszteljenek, nem lehet megparancsolni.
Az én számomra például ha valaki egy perc alatt úszik száz métert, az tiszteletet parancsol. Mert szeretek úszni, évtizedek óta rendszeresen úszom, és kb. három percembe telik száz méter megtenni. Ha nagyon-nagyon gyorsan úszom, akkor kettő és fél. És a bukófordulót sem tudtam megtanulni. Ugyanakkor minden további nélkül el tudom képzelni, hogy valaki más számára ez a teljesítmény (nem az enyém), nem jelent különösebben semmit. Nem érinti meg, nincs hozzá semmiféle érzelmi köze. De mégis van néhány ezer — tízezer — ember, akik sokkal gyorsabban úsznak, mint az emberiség többi tagja. Ez tény. És akkor is az marad, ha valaki számára ez a tény nem fontos.
Van még a tisztelet kivívása fogalom, aminek nem az a tartalma, hogy „tiszteljél, mert különben bebaszok egyet.”[1] A tisztelet kivívásának nem az a módja, hogy tiszteletet akarok, hanem az, hogy csinálok valamit, viselkedem valahogyan, válok valamilyenné — és aztán, szándékomtól függetlenül, vagy tisztelnek érte, vagy nem. Vagy kivívom vele mások tiszteletét, vagy nem. Közvetlenül tiszteletre irányuló cselekvés nem létezik.
Vannak tehát dolgok, viselkedések, teljesítmények, amelyek önmagukban tiszteletet parancsolók. Tiszteletre, elismerésre méltók. Megparancsolni azonban nem lehet, hogy tiszteljünk valamit. Pontosabban, meg lehet ugyan parancsolni, de az nem tiszteletet eredményez — ami spontán —, hanem valami más érzést, viselkedést. Akinek engedelmeskednek, akitől félnek, az gondolhatja, hogy tisztelik őt, noha nem. Az engedelmességet vagy a félelmet összetéveszteni a tisztelettel: hiba.
A tekintélytisztelet más tőről fakad. Nem mondjuk: tekintélyes úszóbajnok, tekintélyes festőművész, tekintélyes agykutató, sebész, mélytengeri búvár, magashegyi mászó. Megmosolyogtató szóösszetételek. Az érintettek is megmosolyognák. Próbáljuk másképp: tekintélyes politikus, tekintélyes üzletember, vezető. Alakul. Tekintélyes méretű segg. Ilyen is van. Szerencsésebbek láttak, kivételesen szerencsések meg is markoltak már ilyet. De ezzel kissé elkalandoztam. Lépjünk vissza egy gondolattal: látható tehát, hogy a tekintély fogalma valamiképpen összefügg a hatalom fogalmával — a segget, mint mondtam, most hagyjuk ki, bár kétségtelen, hogy itt is adódhatnak hatalommal kapcsolatos összefüggések,[2] de ez témánk fősodrától meglehetősen távol esik.
Nem kizárt, hogy a hatalom valakiből ugyanolyan spontán tiszteletet vált ki, mint belőlem egy gyorsan úszó ember. De van egy fontos különbség. A hatalmat akkor lehet érezni igazán, ha érezteti az ember. Azokkal, akik fölött hatalma van. A hatalomhoz ketten kellenek. Egy, aki megmondja a másiknak, hogy mit csináljon, és a másik, aki megcsinálja azt, amit mondanak neki. Aki volt gyerek, az átélte legalább az egyiket, aki szülő, az mindkettőt. A szülő alapvetően nem azért lesz szülővé, hogy legyen valaki, akinek megmondhassa, mit csináljon (és mit ne), ugyanakkor nem tudja kikerülni ezeket a helyzeteket. A szülő–gyerek-kapcsolat tehát egy spontán kialakuló hatalmi, alá-fölérendeltségi viszony. Amelyben, ha jól működik, van tisztelet is, tekintély is, de ugyanígy ezeknek megkérdőjelezése, ezekre való rákérdezés, lázadás, a végén pedig a felnőttek közé érő hajdani gyerekből szuverén személy válik. Az pedig, hogy a szülőnek lesz-e a továbbiakban tekintélye a gyereke előtt, s hogy a gyerek fogja-e őt tisztelni, az nem következik automatikusan a (hajdani) alá-fölérendeltségből. Az — elsősorban — abból következik, hogy a szülő hogyan használta a hatalmát.
Akinek tehát hatalma van, és úgy érzi, nem tisztelik eléggé, az feltehetőleg nem tiszteletreméltó, hiszen — ahogy fentebb már írtam — annak nincsen szüksége a tiszteletre. Ami tiszteletreméltó, az megáll önmagában. Aki pedig úgy érzi, hogy a tekintélyét nem tisztelik (eléggé), annak egyszerűen nincsen tekintélye.
___________________________________________
[1] Lásd még: „Tanuljatok tőlem, seggfejek, basszátok meg, mert én szelíd vagyok és alázatos szívű, a kurva életbe!”
[2] Lásd még: nyalás