A múlt héten többek között említést tettem a tekintély és a hatalom szoros összefüggéseiről. Most errefelé vizsgálódom tovább. Láthattuk, hogy egy teljesítmény, személy tiszteletreméltóságából nem következik egyenesen annak a dolognak, személynek a tekintélyessége.[1] A tiszteletreméltóságnak nincsen szüksége sem tiszteletre, sem tekintélyre. Tekintélyre a hatalomnak, hatalmat használó személynek (szervezetnek) van szüksége. A hatalom kétféle forrásból juthat tekintélyhez. Egyrészt azok részéről, akik számára a hatalom (és annak képviselője) önmagában tiszteletreméltó, mint egy tudományos, művészi vagy sportteljesítmény. A puszta léte által. A tekintély másik forrása pedig a hatalom használatának módja, a használata által elért teljesítmény. Ebből következik, hogy a tekintélyelv-fogalom gyakorlatilag megfelel a hatalomelv fogalmának: amit a tekintély és annak tisztelete vezérel, azt valójában a hatalom és annak (elvárt) tisztelete vezérli. Lásd még: tekintélyes méretű segg — hatalmas segg.[2]
Azok, akik a hatalmat (tekintélyt) önmagában, önmagáért tisztelik, nem értik, hogyan gondolkoznak azok, akikben ennek az önmagáért való hatalom- és tekintélytiszteletnek nyoma sincs. És viszont. Az alábbiakban megkísérlem felvázolni ezeknek az attitűdöknek a kialakulását.
Amikor a gyerek felnő, elvileg szuverén személlyé válik. Addigra már megismerkedhetett különféle alárendeltségekkel (a felnőtteknek), egyfajta szuverén viszonyokkal (kortársai között), és esetleg megtapasztalhatott fölérendelt helyzetet is (ugyancsak a kortársak között). Azt, hogy melyik helyzetben érzi majd magát legjobban felnőttként, a tapasztalatai döntően befolyásolják. Ezek között a tapasztalatok között igen hangsúlyos a döntésekhez való viszonya. Szeretném-e magam eldönteni, hogy vigyek-e magammal esernyőt, vagy inkább azt szeretném, hogy valaki mondja meg ezt nekem, esetleg én szeretném megmondani másoknak is, hogy ők vigyenek-e esernyőt.[3] Aki azt szeretné, hogy mondják meg neki, az a döntés kockázatát és felelősségét (esni fog-e vagy nem) szívesebben hagyja másokra. Aki szeretné maga eldönteni, az vállalja a felelősséget és a kockázatot, aki pedig mások helyett is szeretné eldönteni, az hatalmat akar. Leszámítva azt az esetet, ha az illető meteorológus, ráadásul a tehetségesebb fajtából. No de térjünk vissza, ahogy Nietzsche mondaná!
Minden emberben van valamekkora igény a szuverenitásra. És van valamekkora igény alá- illetve fölérendeltségre. Ha ez nem így volna, nem működhetne sem a szado-mazo, sem a politika, hogy csak két szélsőséges példát hozzak. E háromfajta viszony iránti igény belső arányai olykor jelentősen eltolódhatnak az egyiknek a javára. Ebből képezhető három alaptípus, mindegyiknek egy-egy preferált viszony a hangsúlyos eleme. Kezdjük a legegyszerűbbel: a szuverenitással.
A szuverén ember viszonylag fiatal. A görög poliszokat, egyes más, rövid ideig fennmaradó államalakulatokat, kivándorló telepeseket, egyes művészeket és tudósokat leszámítva nagyobb — ám az emberiség létszámához képest továbbra is csekély — létszámban a XIX. századtól kezdve jelent meg a zsidó-keresztény kultúrkörben. Ez időben egybeesik a liberalizmusnak nevezett és sokszorosan félreértett, olykor szándékosan félreértelmezett ideológiai irányzat megjelenésével, amely éppen az emberi szuverenitást állítja középpontjába.
Napjainkban tehát továbbra is csekély létszámú, ugyanakkor az emberiség fejlődési irányának alakításában e létszámnál sokkal nagyobb jelentőséggel bíró csoport ez. Olyan embereké, akik képesek döntéseket hozni, azok kockázatát, felelősségét viselni, cserébe a döntések eredményéért, amelyet ugyancsak magukénak tudhatnak. Alárendeltséggel kapcsolatos élményeik a gyermekkorból, illetve a társadalmi szerepekben olykor elkerülhetetlen helyzetekből adódnak, fölérendeltséggel (saját hatalmukkal) kapcsolatos tapasztalataik pedig elsősorban tevékenységük mellékes velejárói.
Felnőttként a hatalom elkerülhető állapot — egészen addig, amíg szülő nem lesz valaki. Ha valaki tehát felnőtt (és nem szülő), továbbá nem akar hatalmat, akkor csak a saját személyes döntései kockázatát és felelősségét viseli — övé a kockázat, a felelősség és az eredmény — egy szuverén személy magatartása ez. Hatalomhoz persze akkor is juthat az ember, ha nem azt akarja. Tevékenységében sikeres, emberek irányítása is a feladatai közé (dolgához) tartozik. Ha jól végzi a dolgát, akkor lesz tekintélye az alárendeltjei előtt, esetleg lesznek, akik tisztelni fogják azért, amit csinál, és ahogyan csinálja. Szuverenitását megőrzi, kockázata, felelőssége növekszik.
Aki szuverén, az egyúttal szabad — jelentsen bármit is ez a szó.
________________________________________________
[1] Nem mondjuk: tekintélyes úszóbajnok, tekintélyes festőművész, tekintélyes agykutató, sebész, mélytengeri búvár, magashegyi mászó. Megmosolyogtató szóösszetételek. Az érintettek is megmosolyognák. Próbáljuk másképp: tekintélyes politikus, tekintélyes üzletember, vezető. Alakul. Tekintélyes méretű segg.
[2] A továbbiakban a két szót szinonimaként használom.
[3] Lásd még: Hankiss Ágnes: A bizalom anatómiája, Magvető, 1978.