adott neki egy darab kenyeret: „Menj, Krisztus legyen veled” — és a veszedelmes vadállat minden kártevés nélkül, engedelmesen és jámboran elment.[1] Az egyik legény nagyon meghatódott azon, hogy kártevés nélkül elment, és hogy Krisztus a medvével is vele van, mások meg, láttam, elhúzták a szájukat.
Az Átkelés
Hosszú évszak, százharmincötödike
A faluból már mehettem volna busszal is, de nem volt hozzá kedvem, inkább gyalogoltam tovább. Amikor végre kijutottam a tengerhez, már nagyon elhanyagolt volt a külsőm. Nem mintha a belsőm nem lett volna elhanyagolt, de úgy érzem, így tudom jobban érzékeltetni azt, hogy milyen benyomást tettem azokra, akikkel a kikötőben találkoztam. Persze ezt csupán megpróbáltam elképzelni, mert nem szólítottam meg senkit, mint ahogy engem sem szólított meg senki, csak egy elhanyagolt külsejű piláfárus, akitől rövid alkut követően szereztem is egy piláfot, amivel elverhettem az éhemet. Leültem a rakparton, és a vizet néztem, mert hónapok óta nem láttam mást, csak sziklákat meg fákat, meg a medvémet.
A kikötő a hegy nyiladékánál rézsút balra kezdődött. Pár perce még harminc méter magas szorosban baktattam az ösvényen, aztán a kőfalak egy csapásra véget értek, az ösvény megszűnt, parti homokon lépdeltem, és alig pár lépésre ott hullámzott a tenger. Mintha a hegy egy magabízó, majd később elbizonytalanodó próféta szavát követve megkísérelte volna, hogy belezuhanjon a tengerbe — „ha ennek a hegynek azt mondjátok, emelkedj föl és vesd magad a tengerbe! — úgy lesz”[2] —, aztán mégse.
Lehet, hogy a kikötőépítők ősei már akkor is itt hevertek a parton (kávéház még nem volt), elhanyagolt külsővel, és maguk közül valónak érezték a hegyről legyalogoló prófétát, aki viszont egyáltalán nem érezte maga közül valónak a bennszülötteket. Felrázandónak viszont annál inkább. Ezért rövid előkészületet követően hozzáfogott a hegynek a tengerbe történő szakasztásához. Aztán hibázott, mert körülnézett, hogy figyelik-e, és igen, figyelték. Körüljártatta tekintetét az arcokon, de nem azt tapasztalta, amit tapasztalni szeretett volna, tehát nem érdeklődést, felcsillanó szemeket, kíváncsiságot, borzongást, félelmet, tiszteletet, áhítatot, megrendülést, hanem mit tapasztalt? Amikor a hegy megmoccant, és ő felnézett, hogy „na?”, azt tapasztalta, hogy a bennszülöttek ugyanolyan egykedvűen figyelik, mint az előbb. Ekkor elbizonytalanodott. Aztán összekapta magát, és folytatta a hegynek a tengerbe történő döntését. A hegy csakugyan omlott még néhány métert, és akkor a próféta ismét felnézett. De ezt már tényleg nem kellett volna tennie, mert a bennszülöttek közben a vállukra húzták a burnuszaikat és az oldalukra fordultak, és akkor a hegy megállt és úgy maradt. Pontosabban így maradt, ahogy ma is látható. A próféta erőlködött még egy darabig, minden eredmény nélkül. Aztán káromkodott, kiköpött, és megpróbált visszakapaszkodni a hegyekbe, de már nem lehetett, mert az utat kőlavina borította.
Akkor az egyik bennszülött feltápászkodott, komótosan odaballagott a prófétához, és felajánlotta a csónakját — menne-e által a tengerszoroson. A próféta látta, hogy minden szem rá szegeződik, és a dühe egyszeriben elpárolgott. Tekintete tanácstalanná vált. Felvonta vállát, mire a bennszülött megfogta a kezét, és kézen fogva odahúzta a csónakjához.
— Jó kis csónak, nézze meg, a legpompásabb csónak az öbölben. Bírja a szelet és a hullámokat, és a túlsó part nincs is messze, ide látszik, nézze meg! Szívesen átvinném a túlsó partra, ha éppen ott van dolga. Olcsón megszámítom, szinte ingyen, és máris indulhatunk, ha úgy gondolja. Tapintsa meg a csónak deszkáját — biztatta a prófétát — a legkitűnőbb deszka! Vizsgálja meg az eresztékeket, milyen hibátlanok! Az a kis víz a csónak aljában csak attól van, hogy nemrég értem vissza a túlsó partról, ekkora hullámok voltak — emelte fel két karját a bennszülött. — De biztosan markolom az evezőket, markolja csak meg bátran — biztatta a prófétát —, micsoda remek evezők! Ezek aztán nem törnek el, akármilyen erős a hullámzás, mert az evezők is erősek, még a nagyapám faragta cédrusfából. Hajoljon csak oda, még most is érezni a szagát! Ne féljen egy cseppet se, mert nemcsak az evezők erősek, hanem az én karom, tapintsa csak meg az izmom! Még az apám csinálta — kacagott fel a bennszülött. — No, de azért én is hozzátettem valamicskét — súgta a próféta füléhez hajolva, megragadva köntöse szegélyét —, és higgye el, hogy a nap nem siklik olyan simán az égen, ahogy én kormányozom a tengeren a csónakot a túlsó part felé. És sebes is a csónak, mert a nap nem ér az útja végére, mire odaát leszünk!
A prófétának nem volt dolga a túlsó parton, sőt, ha jobban belegondol, az innenső parton sem. De nem gondolt bele jobban, mert akkor arra jutott volna, hogy az égkerek világon semmi dolga nincsen már sehol. Ami persze, még önmagában nem lett volna baj, de ő próféta volt, és ragaszkodott ahhoz, hogy az is maradjon. De azt is érezte, hogy az innenső parton már nem lehet, legalábbis itt, a kikötőben nem, visszamenni meg egyelőre lehetetlen, hacsak újabb csodával nem próbálkozik. De újabb csodához nem érzett magában elég erőt, és akkor
_________________________________
[1] Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij: A Karamazov testvérek I, Európa, 1982, 436.
[2] Mt. 21,21