harmóniát jelentene, ha én gondolnék ilyesmit, tökéletes harmóniát két olyan dolog között, amelyek a látszat szerint külön vannak, de mihelyst együtt gondolod el vagy pillantod meg őket, azonnal nyilvánvalóvá válik a számodra, hogy együtt képeznek valamit, ami egy, és külön-külön ezt meg sem közelítik, és az a furcsa, hogy ez még ránk is igaz volt, pontosabban rám biztos, mert én valóban működésképtelen, és anomáliás voltam Klaudia nélkül, hogy ő milyen volt nélkülem, arról nem tudok, arról soha, senki sem beszélt, csak utána, de akkor meg már nem az elveszett harmónia valahai esetleges meglétét kerestem a beszámolókban, hanem a megbocsátás apró jeleit, valami kis szikráját, de számára, úgy látszik, túlságosan egyek voltunk, és hát csak egyvalami bocsáthat meg egy másvalaminek, ha az vétett ellene, ha egy dolog, a szerkezet hibájából fakadóan kétfelé esik, két darabra robban, akkor az egyik darab nem tud megbocsátani a másiknak, mert sem oka, sem képessége, ő így látta, azt hiszem, és noha érteni vélem, mégis azt éreztem, hogy ilyen kegyetlenséggel ilyen tudatos és végiggondolt kegyetlenséggel még életemben nem találkoztam;
de egyszerűen nem volt semmi másom, jó fiú voltam, vagyis hát annak látszottam, de hát azt hiszem, az is voltam, és a bűnről reménytelen volt beszélni, hogy egyáltalán van-e, mert szégyenletes, fogd már meg, na, vedd már a szádba egy kicsit, vagy legalább hadd mondhassam már ki, amit gondolok, meg amire vágyom anélkül, hogy szégyenkeznem kellene érte, legalább próbáljuk meg, mert mi van, ha nincs is bűn, vagy ha van is, de ez nem az, erre nem gondoltál, ugye, hogy valami attól még nem lesz bűn, hogy megtiltják, attól csak nem szabad, de a bűn az valami egészen más, ha olyat csinálsz, amit nem szabad, az nem biztos, hogy bűn, és lehet, hogy éppenséggel szabadnak fogod érezni magad, ha megteszed, nem szabad, de te szabaddá teszed, érted, de persze az is lehet, hogy bűntudatot érzel majd, de ezt te döntöd el, még akkor is, ha valójában persze nem te döntöd el, mert arra képeztek ki, hogy ez automatikusan dőljön el benned, én például már nagyon korán megtanultam vigyorogni bután, félrehajtott fejjel, és akkor olyan volt, mintha mégsem azt akartam volna, amit akarok, és akkor szégyenkezni sem kellett már, mert a buta vigyor valóban hatott, legalábbis rám, mert valóban megszűnt bennem minden gondolat és érzés;
egyszerűen nem voltam hozzászokva ahhoz, hogy nem szeretnek, és azonnal zavarba jöttem, és ettől lettem én szeretetreméltó, mint egy kis állat, valahogy megérezték rajtam a nők, barátok, ellenségek, hogy bármire kapható vagyok, aztán ez a szeretetreméltóság is elmúlt, mert az úgy van, hogy ugyanaz a mozdulat, ami egy kisgyereknél cuki, egy fiatal fiúnál szeretetreméltó, az harminc fölött már egyre kínosabb, és végül már szánalom se, csak megvetés;
boldogok a tisztaszívűek, mert meglátják Istent, de nem láttam meg sose, nem vagyok tisztaszívű, mi mást gondolhattam volna.