Elviselni a másik rosszkedvét. Ha ő is elviseli. Maximum annyira „ott lenni”, hogy ha akar, használhasson engem. De ezt a felajánlást csak akkor szabad megtenni, ha nincs bennem semmi disszonancia.
Ha nem szorongok és nincs bűntudatom, ha nem attól félek, hogy rám haragszik. Ha nem arról szól, hogy „ne haragudj rám”.
Ha nem bosszant, hogy rosszkedvű, és nem azért teszem, mert nekem itt és most egy jókedvű párra van szükségem. Ha nem arról szól, hogy „ne basszál már ki velem a rosszkedveddel”.
Ha nem azért teszem, hogy „segítsek”, és ezáltal én erősnek érezhessem magam attól, hogy ő gyenge. Ha nem arról szól, hogy jó (erős) ember vagyok, mert segítek.
Ha nem a titok zavar, és nem az, hogy képtelen vagyok úrrá lenni a kíváncsiságomon. vagy éppen a féltékenységemen, hogy már megint kimaradtam valamiből. Ha nem arról szól, hogy „ne hagyj ki, avass be”.
Egyszóval csak akkor, ha mindezt ő akarja és nem én, ha neki van szüksége erre és nem nekem. És ha így van, akkor is csak egy dolgot tehetek: meghallgatom őt. Minden egyébbel az élete részévé válok, és vagy benne maradok, és akkor játszmába kezdtem, mert mégiscsak nekem volt fontos, valami olyasmi miatt, amit magam sem vettem észre, vagy egy darabig „segítek” ugyan, de aztán kiszállok, és akkor csúnyán becsaptam őt, mert a belépéssel ígéretet tettem a részvételre. Arra, hogy az élete része leszek.
A meghallgatás — esetleg kérdésekkel — az egyetlen olyan használatos eszköz, melyben nincsen benne a következő alkalom ígérete, ami valamiféle függést indít el, holott ez az egyetlen alkalmunk, az egyetlen találkozásunk van, minden más a jövő számlájára felvett hitel. A jövőt pedig ugyebár nem tudjuk uralni, mert azt se tudjuk, lesz-e, nemhogy azt, milyen.
Igaz ez a hozzánk közel álló személyekre is, barátokra, akikkel különben rendszeresen találkozunk, azokra is, akikkel együtt élünk, a családtagjainkra.
A meghallgatás/kérdezés célja nem egyéb, mint annak a lehetősége, hogy a másik egy pillanatra letehesse a terhét — nem rám rakja —, nem átveszem, nem cipelem sehová, csak leteheti az asztalra, és egy pillanatra kívülről nézhet rá. Módja van meglátni a vakfoltját, amire más módja nincs, legalábbis semmi olyan módja, amit mesterségesen elő tudna idézni. De ilyenkor megláthat, felismerhet valamit, amit addig nem, megfogalmazhatja — elsősorban önmagának — de akár ki is mondhatja a problémáját, amit meg kell oldania. De megoldania neki kell.